Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Mózes Ilona: Krakovics néni
Moyzes Ilona Krakovics néni Már a gyorsvonat is közlekedett, de csak a fővonalon, amely az ország testét szelte át. Az ablakot sűrűn rakta tele jégvirággal a tél, nem lehetett átlátni rajta. Ugyancsak meg kellett erőltetnem a tüdőmet, amíg sikerült egy kis lyukat fújnom a jégpáncélos ablakon, hogy parányi világ táruljon elém. Lehelletem- re elolvadtak a sok színben játszó, csillogó jégkaktuszok, és helyettük apró falvak és városkák lettek láthatóvá — magukon hordozták még a háború nyomait. Lerombolt házak, égnek meredő szenes gerendák, lerombolt hidak, csonka templomtornyok, riadt ablakszemek meredtek bele a hajnali szürkeségbe. Szemben egy feketeruhás öregasszony követte kaktuszsemmisítő műveletemet. Szintén kinézett az ablakon. Az arcán egymásba futotak a ráncok, de vonásai egykori szépségről tanúskodtak. Halk sóhajok hagyták el keskeny ajkát, s egyszer csak azt vettem észre, hogy meleg, olajbarna szeméből lassan szivárognak a könnyek. Utat törtek ráncain át, cseppekké formálódva az ölébe hullottak, és mohón beitták őket a fekete szoknya ráncai. Nézte az elsuhanó falvakat, az alvó kerteket, az apróra darabolt szántóföldeket, melyek kétségbeesetten kapaszkodtak a hegyek felé. Minden oly ismerős errefelé. Még a fákat is ismerte. Ez a legszebb része a sárgolyónak. Ez a darab föld úgy énekel, mint valaha énekelt az édesanyja, amikor kistestvéreinek bölcsője fölé hajolt. Maga előtt látta a homokbányát, melyben élete legszebb álmait és legszebb vágyait formálta homokba. Sehol nem tudnak olyan csodálatosan mesélni, sírni és hangos szóval marasztalni az erdők, mint errefelé. De most valahogy el van torzulva az arcuk. Belemarkolt koronájukba a háború és szétzilálta őket. Az öreg, kicsi boltokban még ott integetnek a régi nevek, csak a házak változtak kissé. Mintha megöregedtek volna. Valahogy kisebbek voltak, mint valaha. A föld felé hajoltak, mint a vének. Hiába, a házak is csak megöregednek. Azok a régi nevek sem léteznek már. Gázkamrák emésztették el őket, és most valahol itt fagytak jéggé, a téli mezők szomorú barázdáiban. Rettenetes nevük van ezeknek a városoknak. Nem, most nem fogja idézni őket, mert az emberi agy véges, meg vannak szabva a határai. Ö, milyen fájdalmas ez a hazatérés. Haza kellett jönnie mégis, mert még szolgálnak a lábai, öreg, fáradt karjai élnek, és fel tudták emelni ezt a kis motyóját itt mellette. S ha már lába és karja van, legalább szíve ne lenne. Megrabolták ezt a szívet istentelenül. Elvették mind a hármat. Testének, lelkének szerelméből fakadt életüket. Mind a háromét. Judit! Judit! Hol van az engedelmes, a madonnaarcú, a szőke hajú Judit? Viktorról tudja, hogy a munkatáborban halt meg tífuszban. Bélát húsz koronáért adta el egy naplopó, munkakerülő. A Tonkó. Meg akart gazdagodni, nem szerette a munkát, így könnyebben jött volna a pénz. De elszámította magát. A német tiszt csak húsz koronát adott értük. Azt mondta Tonkónak, hogy a zsidókért annyi is elég. Meg egy pakli cigarettát kapott. Húsz korona meg egy pakli cigaretta... A hatéves kis Péterke hóembert akart. Napok óta annyira vágyakozott, hogy esténként csak nehezen tudott elaludni, annyira fájt a szívecskéje, mert a nap újabb csalódást hozott, mert ma sem engedték az udvarra. Azt mondta a papa, hogy amint a jó nagymama megérkezik, akkor kimehet vele és építhet ő is hóembert. De a nagymama nem akart megérkezni. Nélkülük ment el az erdő szélére. Csak a mama és a papa volt ott. Igen, ők ott voltak. A falu egyik udvarán mégis meglátott egy hóembert. Sikoltani kezdett örömében.
