Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Dávid Teréz: Karcolatok
Nyitjára próbáltam jutni a titoknak. Mélyére kívántam hatolni ennek a rendkívüli szolidaritásnak. Nem leltem mögötte semmit. A kávéházi „törzsvendégek“ zöme, élete alkonyához közeledő nyugdíjas öreg úr és idősebb „hölgy“, egy-egy nyugdíjkifizetéses napon, úgy imbolyog közöttük a kávéházban a pénzespostás, mint valami egyenruhába bújtatott mesebeli angyal, nem fukarkodva a jó szóval sem. Olyanok ők így együtt, mint egy óriási nagy „Szabócsalád“, akik a város belterületének „összkomfortot“ nélkülöző bérházaiból ott takarítják meg a tüzelőt. Avagy a „társbérlő“ elől menekülnek oda, mert a rohamos építkezések ellenére is igen gyakori tünet Pesten a két részre osztott lakás, ami az odavalósi ember legnagyobb keserve. Ügy rémlik, ezenkívül más bajuk nincs is. De nagyrészben emiatt tartózkodik az ifjabb és középkorú réteg is az esspressoban. „Esspresso!“ Soká tűnődtem azon, miként lehet a világ legkisebb és legkényelmetlenebb székén olyan sok időt egyfolytában eltölteni, mint azt a pesti polgár megfelelő testrésze kibírja. Azonkívül valami újfajta fizikai képlet igazolásaként, mintha egy-egy parányi helyiségben sokkal több ember férne el, mint amennyi belefér. Megerősödik ez a feltevésem, ha tekintetbe veszem, hogy négy székecske közül legalább kettő „cuccal“ van tele. így hívják ott a tömött bevásárló táskák, hatalmas kézitáskák, tömött aktatáskák, mindenféle alakját és terjedelmét, — kivévén — természetesen — a felsőkabátokat, melyeket az esspressokban sem vet le magáról a „kedves vendég“, ezzel jelezvén, hogy csakis „egy percre“ ugrott be oda ...“ Egyébként a külföldieket nagyon megbecsülik a magyar fővárosban. Híre van annak, hogy sehol sem tudnak úgy vendéget látni, és olyan fogadtatásokat rendezni, mint ott. De nem ajánlatos, hogy a külföldi vendég magyarul megszólaljon. Ha mégis, akkor legfeljebb törnie szabad a magyar nyelvet, mert ellenkező esetben azt hiszik róla, hogy holmi „vidéki“. A vidéki pedig a pestiek szerint nem teljes jogú állampolgár, sőt a vidékiek szerint sem az, azért igyekeznek az ország minden részéből Budapestre a magyarok. Hogy ez így igaz azt egy prágai jó barátommal lejátszódott kis epizód csak alátámasztja és megerősíti. Prágai jóbarátom, aki mintegy harminc esztendeje nem volt szülővárosában, elkerülve oda, szerette volna meglátogatni rokonait a Király utcában. Emlékeit követve, a Nyugati pályaudvarnál beült egy híres és hírhedten zsúfolt hatos villamos kocsiba, — és miután nem emlékezett pontosan arra, hogy a harmadik avagy a negyedik megállónál kell majd leszállnia, udvariasan megkérte a szolgálatot teljesítő „közlekedési dolgozónőt“, hogy a Király utcánál figyelmeztesse, mert ott fejeződik be útja. A kalauznő nagyon szívesen megígérte, és az én jó ismerősöm ezek után nyugodtan ült és utazott. Körülbelül a tizedik megállónál feltűnt neki mégis a megnövekedett távolság a Nyugati pályaudvar és a Király utca között, ezért ismét nagyon udvariasan megkérdezte a fent- említett „beosztottat“ — mikor érkezik el a leszállás ideje? A közlekedési „kartársnő“ ekkor már kevésbé szívélyesen — de az utazó közönség derültségétől kísérve — azt válaszolta... Nem hallotta, hogy kiabáltam? Majakovszkij utca. Hol él maga? Prágai jó barátom nem világositotta fel a felháborodott közalkalmazottat arról, hogy hol él, ahelyett magában csendesen fogadalmat tett, hogy ezután a magyar fővárosban magyarul ki nem nyitja a száját. Beszél majd szlovákul, csehül, oroszul, németül, franciául, angolul, ha kell, még olaszul is ... de magyarul nyilvános helyen többé egy szótagot ki nem ejt. Másnap ennek értelmében kocsikázott egy másik villamoson a Krisztina körút felé. A kedves és udvarias pesti emberek minden egyekezetüket latba vetették, hogy megmagyarázzák neki, amit tudni kívánt. Gagyogtak kedvéért minden elképzelhető idegen nyelven. Végül is kézzel-lábbal tudomására adták, hogy csak utazzon nyugodtan, megfelelő helyen „figyelmeztetve lesz“ ... És ő egészen nyugodtan utazott. Ezúttal nem is csalódott. Megfelelő időben, megfelelő helyen odafordult az egyik készséges utitárs a kalauz felé és azt mondta: — Szóljon annak a vén marhának, hogy leszállhat... 584
