Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Mács József: A legszomorúbb ember
lépésemet, s én tudtam, hogy nem igaz egy szava se, mégis jól esett a hízelgése, az olvadozó hangja, hogy rám terelte a többiek figyelmét. Az tetszett nekem a mesternében, hogy soha nem szólított másként, mint aranyos Istvánkám, gyémántos Istvánkám. Ha mondtam valamit az úrbéri erdőről, a falu rétjéről, vagy a köztemetőről, helyeselt, mint a mesebeli szarkának a galamb: — Ügy Istvánkám, úgy! Szándékosan hagytam utoljára a bálokat. Mert ott voltam én igazán otthon. Ősszel volt nálunk a szezonja meg télutolján. Nem voltam én ott soha első. Megvártam a jókedvet, s csak mikor idáig, az én kapumig ömlött a muzsikaszó, a kurjongatás, akkor szólítottam a feleségem: — No, gyerünk, Zsófi! Mentünk aztán szépen, egymás kezét fogva, mint két boldog ember, aki a vagyon ellenére is szerelemből házasodott. Fogadtuk a köszönéseket és hálásak voltunk a figyelmességért, ha előzékenyen előreengedtek bennünket. A bálteremben pedig önkéntelenül is megálltunk a küszöbön, míg csak fülünkbe nem verődött az izgalmas suttogás: — Nézzétek, megjött Balog István! Nézzétek, milyen szép egy pár! Látni a feleségéről, hogy van aki mos, vasal és takarít helyette. S ahogy boldogan, büszkén figyeltünk a megjegyzésekre, egyszercsak észrevettük, hogy a muzsikálás is félbeszakadt. A prímás, Csoro — sápadt, vértelen, tüdőbajos gyerek, az apja vályogverő volt és apámnál is kapott kukoricaföldet harmadába — felénk hajolt és feltűnő hangosan jelentette be társainak: — Itt van István, Balog István! És már húzta is a nótám: Nem az a jó gazda, nem az a jó gazda, Kinek hat ökre van, De az a jó gazda, de az a jó gazda, kinek szép lánya van. Mert én nagyon akartam a lányt, de nem sikerült. Kétszer próbálkoztam és mind a kétszer fiunk született. Legalább a nótám legyen olyan nagyon lány után sóvárgó,.. Hát így vonultam én be legtöbbször a mulatságba, aztán később is, ha a prímásra néztem, húzta tovább a nótáimat — van belőle vagy tizenkettő. És nekem ez a figyelem, amit a küszöb átlépésekor irántam tanúsítottak, többet ért birtoknál, mindennél. Nem adtam volna semmi pénzért, hogy any- nyira az érdeklődés középpontjában állottam. Mondhatná, jó pap lett volna belőlem is, már egy fertályt beszéltem és még mindig nem tudja, hogy tulajdonképpen, mit is akarok. Pedig sejthetné, mit fájlalok én. — A földet? — Nem. — Az állatokat! — Azokat se ... Hiszen földem lett harminc hektár helyett ezer. Az állataimnak meg nem is tudom pontosan a számát. A tekintélyt, az elsőséget sajnálom rettenetesen fájó szívvel. Azt, hogy Juli néni már nem utánam szimatol esténként, hanem a titkárunk után, Rózsa PaliTőlük szedegeti fel, amit elejtenek és hordja szét a faluba, de már nem úgy nak hívják, ács volt az én időmben, utána meg az elnökünk után jár. Nem úgy kezdi a mondókáját, hogy Balog István mondta, hanem hogy az elnök vagy a titkár. Már nem rólunk, róluk suttog a bálban izgalmasan, ha megjelennek, s nekik hajol meg a prímás, Csoro, aki nekem is meghajolt valamikor. Balog István nincs sehol! Ej, hát mért nem iszik? Kérek egy poharat. Én öntöm magamba a bort, ma- . ga meg nézi... Balog Istvánt elvitte az ördög, vagy ez a mostani világ. Szidjam a rendszert? Ha szidom, ha nem szidom, másképpen nem lesz. A dühtől nem változik meg
