Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Mács József: A legszomorúbb ember
a legszomorúbb férfi Mács József Mit iszik? Semmit. Az nem sok. Azért nem éri meg a bálba jönni. Én sem iszom a magam kedvéért. A mulatság azonban más. Húzza a cigány, óbégatnak, táncolnak a fiatalok. A magamforma negyven éves ember is meghúzódik a sarokban. Rákönyököl az asztalra, belekóstól a borba, nyeli az italt — a keserűségével. Mert én szomorú vagyok. Talán a legszomorúbb ezen a világon. Pedig nincs nekem semmi bajom. A feleségem egészséges. Az anyósom a temetőben pihen, békében lehetek tőle. A két fiam iskolába jár... Munkalehetőségem van. Szövetkezetben dolgozom. Eltartom a családomat. Mégse látott engem bálban az utóbbi években senki mosolyogni! Egyesek azzal magyarázzák ezt, hogy Balog Istvánra nagyon rájárt a rúd. Végigharcolta a háborút, évekig szenvedett fogságban, kockán forgott az élete lövészárokban és lágerben. És ez még mind semmi. Amikor hazavergődött a fogságból, meg se melegedett jóformán a helye, kivitték családostól Csehországba ... Az életem története ilyen. De nem ez a bánatom. El sem hiszi, talán ki is nevet, ha megmondom. Azt gondolja rólam, hogy sok volt neki a rosszból, megártott a fejének, nem tudja mit beszél. Pedig nincs baj az eszemmel. Az emlékezetem is olyan, mint a megboldogult édesanyámé, akár a kalendárium. Nagyon komolyan mondom, amit mondok. Csak a bálokban vagyok szomorú. Máskor a földeken, a munkában nincs nekem eszemben semmi, se a múltam, se a jövőm. Dolgozok a többivel a csoportban, csavarjuk dögire a cigarettákat, meg mondjuk a csintalan vicceinket, nevetünk retteneteseket a marhaságokon. Kiss Józsi a legnagyobb mester ebben. Pedig néha olyan komor az arca, mintha legalábbis öt hónapja nem kapott volna fizetést. Ha meg szól, máris a hasunkat fogjuk valamennyien. Egyszer rendőrök jöttek a falunkba — nagy pálinkafőző község a miénk — és éppen Kiss Józsival találkoztak a templom előtt. Kérdik tőle: — Hol főznek pálinkát? — Hol? — vakarja meg a fejebúbját. — Itt mindenütt, csak ebben a házban nem — mutatott a mi öreg kálvinista templomunkra. Dehát ez nem tartozik ide. Azért említem Kiss Józsit, mert régi ismerősöm, hűséges cselédem volt mindig, aztán most is együtt terítjük a ganéjt a csoportban, nekünk még nincsen trágyaszórónk. Együtt indulunk minden reggel munkába, együtt jelenünk meg legkorábban a szövetkezet udvarán, ahol az agronómustól, Fábián Bélától megkapjuk a munkát. Együtt ülünk le a hosszú lócára a gyűléseken is, együtt megyünk filmet vagy televíziót nézni a művelődési házba. Pedig már nem lakik nálam. Elköltözött a testvéréhez.
