Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Duba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár
él a férfiban és ha elszabadul, szépséget és emberséget, a legkedvesebb álmait és céljait is összetapostatja vele. A zenekar gyorsütemű charlestonba kezdett. A férfi úgy érezte, mintha szűkülne körülötte a terem, a távolabb ülők a homályba vesztek, a közelebbiek meg valahogy megnőttek és elveszik előle a kilátást. Végigsimította a homlokát, nehézkesen néhány ritmust dúdolt a táncdalból, és az asszonyra nézett. Az asszony mozdulatlanul ült és figyelte. — No mi az...? — morogta zavartan és újra végigsimította a homlokát. Még gondolkozik, gondolta az asszony, még fegyelmezi magát, de a vonásai szétesőben vannak és nem érzi már, mit iszik, csak önti magába a bort... A huligán ekkor lépett az asztalukhoz és táncolni kérte az asszonyt. A férfi rájuk bámult, először az asszonyra, aztán a huligánra. A feleségem csak velem mulat — mondta mogorván —, nem szokása idegenekkel táncolni. A huligán még erősködött, hogy úgy-is ül az asszony, meg hogy táncolni joga van bárkinek bárkivel, aki itt van, azért mulató ez itt, és féltékeny pasasnak nevezte a szerkesztőt. Ingerülten vitatkoztak, már a szomszédaik is őket figyelték. — Tűnjön innen — kiáltott végre a férfi —, pusztuljon innen, mert leütöm...! Felállt, és az egész teremből senkit nem látott, csak a huligánt. Az asszony sem létezett számára, egyedül csak ő volt a világon és az ellenfele. A főpincér választotta szét őket. A férfi megivott egy pohár bort, kért még egy üveggel, aztán az asszony felé fordult és mereven nézte. Sokáig, amíg az zavarba- jött, görcsösen gyűrögette szalvétáját és közben kerülgette a tekintetét. — Ilyen stricikkel szemezel? — kérdezte rosszindulatúan. — Jó, hogy nem toprongyos csirketolvajokat szabadítasz a nyakamra! — Az asszony arcát elöntötte a vér, de nem szólt. — Szép szeme van a nagyságos asz- szonynak, ugye, hát foglalkoztatni kell... A negyedórával előtti hangulat, amely bűvöletében tartotta őket, nyomtalanul eltűnt, mintha időközben kicserélődött volna minden... Ennyire elmúlhat valami, gondolta az asszony, hiszen ez még rosszabb, mint a halál, mert gondolkodva kell átélni. — Tudod, hogy nem kacérkodom — mondta halkan. — Bizonyára bátorítottad, ha érted jött... Később erre a párbeszédre még emlékezett, de a következő pohár elvágta az emlékezés határát, és további útja meredek lejtőn futott lefelé, az emberség fogalmának perifériáiról. Játszatott a zenével, kurjongatott, csapkodta az asztalt és rekedt hangon énekelt. Az asszonyt többször cédának nevezte és sértegette. Aztán hirtelen, szó nélkül felkelt az asztaltól, a bárpulthoz ült és ott ivott tovább. Fejét makacsul leszegte és vissza sem nézett. Az asszony egyedül maradt, nem táncolt senkivel, ült és csodálkozott önmagán... Önálló nő vagyok, aránylag jól keresek, gondolta, lakást is találnék magamnak, gyerekünk nincs, semmi egyéb nem köt hozzá, csak az, hogy szeretem. Miért nem hagyom ott? Nem értem önmagamat, töprengett, vagy vannak az életben felbont- hatataln kapcsolatok...? A bárpultnál ülő férfihez ment és haza hívta. Igyekezett nyugodtan beszélni. Micsoda önuralmam van, gondolta, nem is hittem volna... Na gyere, mondta, gyere szépen, késő van már... A férfi először ellenkezett, nem akart menni, aztán a főpincér rábeszélésére mégis elindult. Dülöngélve ment az asszony után felfelé a lépcsőkön, megbotlott, a zenészek mosolyogtak, és az asszony nagyon szégyellte magát. Odakünn belékarolt és igyekezett tartani, hogy ne tántorogjon. — Miért csinálod ezt velem? — kér- _ dezte. — Te csak hallgass...! Igazságtalan vádló szóáradat tört elő a férfiból, bántó szavak vad tengere: az enyém vagy, mondotta, én parancsolok neked, tűrd a természetemet, ha te is a magadénak akarsz —mondani, tűrj, mert ebben a játszmában én vagyok az erősebb és te a gyengébb, férfi vagyok, a nevemet sokan ismerik... és az erkölcs nélküli, fékevesztett önzésnek, a beteges individualizmusnak olyan példáját adta, hogy az asszony egészen elrémült... Keveset szólt, nem védekezett, mert nem volt mi ellen védekeznie, ment mellette és nem gondolkodott. Minden erejével csupán át akarta élni az egészet. Hallgatása felbőszítette a férfit. Kijelentette, hogy egy tapodtat sem megy tovább ilyen nővel, megfordult és elindult visszafelé. Hajnal felé járt az idő, a Duna felett már szürkült az égbolt, kihaltak az utcák, és a lámpák fényét ritka októbervégi köd 573
