Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Két új könyv

Két új könyv

A cseh nyelvű szépirodalmi alkotásoknak a legutóbbi hónapok során megjelent magyar fordításaiból Jaroslav Hašek: Az ibolyakék

mennykő és Ivan Kríž: Leányföld című műve fekszik az asztalon. A két könyv két ellenpólust képvisel: a klasszikus Hašek könyve a régi világ, az osztrák-magyar monarchia záróakkordjainak és az első csehszlovák köztársaság első éveinek néhány öröklötten disz- szonáns futamának hangjából köt csokorra egy nyalábnyi harcos szatírát, a most induló Ivan Kríž könyve pedig mai új világunknak egyik legfontosabb keresztmetszetét, a falu szocializálásának eposzát tárja elénk egy hatalmas ipari építkezés történéseinek kapcsán.

Hašek nevével kapcsolatban a magyar ol- - vasóközönségnek nincs szüksége bővebb ismertetésre: Hašekrol van szó, Svejknek, a csodálatos katonának, a kisemberek legendás hősének a megteremtőjéről, aki Svejkjével az elnyomottak legbénítóbb gátlásai, a félelem és a kiszolgáltatottság érzetei alól szabadította fel olvasóit a régi tétel alapján: akin nevetünk, attól már nem tudunk igazán félni. Ez a felismerés Swift Gulliverje óta csorbíthatatlan élű fegyver lett az író kezében, akár a cseh Svejkről, a székely góbéról, a flamand Thyl Ulenspiegelről vagy Maurois Hallgatag Bramble ezredesének a modern lélektan síkjára áttranszponált Freshwater őrmesteréről van szó, akit orvosa így szabadít meg félelemérzetétől: „Maga nem fél többé az ezredestől... Maga tudja, hogy éppen olyan ember, mint maga, vagy én... sőt, egyenesen örülni fog, ha beszélhet vele... közelről bele fog nézni az arcába, ha kérdezni fogja ... Észre fogja venni, hogy a baloldalon a bajsza mindig egy kissé rövidebbre van nyírva..." S az eredmény itt sem maradt el: Freshwater őrmester a következő találkozáskor már így válaszol az ezredes megrökönyödött számonkérésére: „Ah! sir,

nem tudom visszatartani a nevetésemet, ha látom önt. Hihetetlenül furcsa feje van.“

Hihetetlenül furcsa feje van — ismeri föl Freshwater őrmester a félelemkeltő ábrázat- ban a nevetségest, ez azonban nem elég: Svejk a kicsinyességet, az irigységet, a kapzsiságot, a degenerált gonoszságot és a butaságot, egyszóval a legyőzhetőt látja meg a reá meredő arcokon — így lett Svejk Candide, Gargantua, Gulliver és Ludas Matyi fegyvertársává és a világirodalom osztályharcos hőseinek egyik vezéralakjává.

Éppen ezért, mert itt Hašekrol, a Svejk írójáról, a világirodalom, sőt ezen túlmenően a harcos nemzetközi irodalom egyik legnagyobb írójáról van szó, nem érthetünk egyet a kötet borítólapjának beharangozójával amely szerint „Hašek életművében a rövidebb műfajok, humoros és szatirikus elbeszélések, karcolatok és tárcák — jelentőségükben legalább annyi, s terjedelmükben hasonlíthatatlanul nagyobb helyet foglalnak el, mint Svejk, a derék katona.“ Legalábbis ennek a válogatásnak a kapcsán nem fogadhatjuk el ezt a megállapítást. Elfogadhatnánk a Fekete-sárga panoptikum válogatásának szemszögéből, némi fenntartással a Vidám állatkert című válogatással kapcsolatban is, de már A Balaton partján című kötettel és a jelen kötettel kapcsolatban óvással kell élnünk.

Hašek a cseh irodalomnak és a világirodalom szatíra-irodalmának kétségtelenül kiemelkedő jelentőségű klasszikusa, s ezért vitathatatlanul fontos és parancsolóan szükséges, hogy életművének húsz kötetre tervezett gyűjteményes kiadása sajtó alá kerüljön, s ennek a gyűjteményes kiadásnak legjellegzetesebb, legreprezentánsabb írásai fordítások révén belekerüljenek a világirodalomba, és a harcos nemzetközi irodalom könyvespolcát gazdagítsák. Egy klasszikus író életművének gyűjteményes kiadása azonban elsősorban irodalomtörténeti, kultúrtörténeti és társadalom- tudományi adalék, s mint ilyen ismételten és hangsúlyozottan csak a legreprezentánsabb írások válogatása, vagy széljegyzetes népszerűsítő-tudományos kiadások révén juthat el az olvasóközönség világirodalmi viszonylatban értelmezett legszélesebb rétegeihez, mert ellenkező esetben tompítóan hathat az író nevének már elért csengésére.

Az ibolyakék mennykő című válogatás olvasása közben ezért hajiunk inkább annak a megállapításnak az elfogadására, amelyet a kötet zárószavaként közölt irodalomtörténeti tanulmány írója, Bretislav Truhlár a következőkben szövegez meg:

„Svejk, a derék katona kalandjai a világháborúban, a híres szatirikus regény, amely az 1920—1923-as években jelent meg és Haše- kot nemcsak a legnépszerűbb cseh írók közé emelte, hanem a világ legnagyobb humoristái közé is sorolta, nem születhetett volna meg a számtalan rövid karcolat, humoreszk, tárca és szatíra nélkül, amelyekben Hašek megpróbálta ábrázolni a világot és az embereket úgy, ahogy látta és megismerte."

Pontos és okos megszövegezés, így már teljes egészében elfogadható. így már megértjük, miért hatnak a kötet egyes írásai úgy, mintha változatok, ujjgyakorlatok lennének ugyanarra a témára (Rafinált bűnös, Furcsa eset, A fene nagy orr), hogy némelyiken érezni annak a kávéházi asztal sarkának a szegleteit és repedezett csorbáit, ahol a harcos kedvű író oldalt könyökölve, félkézzel, sebtiben megírta a másnapra szánt tárcát, szatírát, humoreszket, s mert az írás akkor még nem az irodalomnak szólt, hanem a lapok hajszától, fáradtságtól, vagy egyszerű közönytől elnehezedett, eltompult fülű olvasóközönségének, az írás végére rendszerint odabiggyesztett még egy kurta, a tulajdon humorától idegen, kedvetlenül ki549