Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Cselényi László: Keleti föld
Cselényi László keleti föld 1. Ezer ráncú, ezer darabra szabdalt arcú öregember támaszkodik a pályaudvar vaskorlátjának, úgy nézi a tülekedő vonatokat. Jönnek-mennek, jönnek-mennek. Soha egy percnyi pihenő, soha egy percnyi csönd. Jönnek-mennek, jönnek- mennek. — Akár az emberek — mondja az öreg. — Ezek is csak azt teszik, amit az ember. Legyint egyet óriás kezével, minthacsak mondaná: le vagytok sajnálva. — Mert annak sincs soha nyugalma. Csak jönni-menni, jönni-menni. Mellette kis szürke koffer, ütött-kopott, ezerráncú ez is, akár a gazdája. Látja, hogy a koffert nézem, odapislant ő is. Szinte érezni, ahogy megsimogatja a tekintetével. — Bizony sok földet megjártunk mi már ketten. Gyalog, szekéren, vonaton. Biciklin, autón, hajón. Mennyi földet, hány országot! Ki tudná azt mindet összeadni? S azt a sok száz kilométert! Hát ki tudná azt mindet összeadni? Nézi az ütött-kopott kis kofferét. — Jóbarát ez — mondja. — Ami régi vándoroknak a bot meg a tarisznya, az nekem ez a koffer. Még valamikor a harmincas években vettem, azóta vagyunk igy együtt. Könyököl a pályaudvar vaskorlátján, nézi a tolató vonatokat. Jönnek-mennek, jönnek-mennek. Nehéz a keze, kérges a tenyere, bütykösök az ujjai. Ha szobrász volnék, s munkáskezet faragnék, ezt a kezet szeretném modellnek. — Hát maga? Merre tart? — Sacára megyek — mondom. — Dolgozni? • — Dolgozni. Elhallgat, összevonja a szemöldökét, töpreng valamin. Később meg ezt kérdezi: — Aztán mi újság arrafelé? Épül, épül? — Épül lassan — mondom. — S a fizetés? Hogy adja? — Ki lehet jönni. Hallgat, töpreng. Nézeget, fürkészve mérlegeli, ki vagyok, mi vagyok. S aztán szól megint: — Azért érdeklődöm, mert magam is arrafelé tartok. — Sacára? — Sacára. Dehát, ügye, először megy oda az ember, aztán azt se tudja, merre van. Meg aztán jó az ismerős, aki már ismeri, hogy s mint van arrafelé. Meg aztán most is. A busz elment, itt kell éjszakáznunk. Még az a szerencse, hogy akad itt egy kis papramorgó. Üveget vesz elő a kofferéből, kínálja: — Kóstolja! Kisüsti. Meghúzom, de a lélegzetem is eláll, olyan erős ital. Ő meg csak somolyog: — No persze, olyan hazai. Azt kérdezem még tőle: — Aztán mi a mestersége, öreg ? — Ács, mint a Józsefé. A Krisztus atyjáé.
