Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - LÁTÓHATÁR - Peter Karvaš: Antigoné és a többiek
teaubriand-t rendelünk. Chateaubriand-t két személynek. A táncot is kettőnek játsszák majd . .. Két személynek ... Egy élet két személynek... jó lesz? (A tábor mélyéből csizmás lépések zaja hallatszik. Ahogy közeledik, különböző hangokon harsanó parancsok kísérik: Achtung! Mützen ab! A hangok bizonytalanok, homályosak, inkább sebesültek jajkiáltásai, mint parancsok.) PROFESSZOR (sietve): Tonka...! El kell rejtenünk Tonkát! Gyorsan — JOZEF (felugrik, priccse mögé mutat): Ide! ANTI (hálásan): Már késő. (A hangok közelednek, a zene közben elhallgatott.) HADNAGY (elordítja magát): Vigyázz! (Belép Storch és a küldönc.) STORCH (Hadnagyhoz, hihetetlenül halkan): Hol van a kivégzett Leopold Kühne? HADNAGY: Nem tudom, Herr Oberscharfüh- rer. STORCH: Te tudni fogod. Ügy döglesz meg, hogy minden a világon eszedbe jut! Te majd — (Megpillantja Záriét.) Ez meg micsoda — ?! HADNAGY: Eltévedt golyó — STORCH (elégedetten): Scharführer! KÜLDÖNC (ugyanaz, aki a II. közjátékban szerepelt ): Jawohl, Herr Orebscharführer! STORCH (sokatmondó kézmozdulat, majd Záriéhoz): Ügy... eltévedt golyó... (elor- ďitja magát.) Te is látni szeretted volna, hogyan bombázzák tönkre a házainkat...? Megszegted a lágersperét, mert azt hitted, hogy cafatokra tépve lógunk már a fákon ...? ZÄRIŠ (hirtelen csendesen, szinte csodálkozva): Én meg azt hittem, hogy még meg- fürdöm a Garamban ... hempergek abban a hegyes fűben . .. amely vékony nyomokat hagy az ember egész testén. STORCH: Los! Los! ZÄRIŠ: Pofa be! (Ránéz, halkan.) Milyen jó, hogy én vagyok Záriš és te Storch! A német gyerekek még száz év múlva is felsírnak éjjel, ha megtudják, hogyan végezted — — te — — te — (Storch szörnyű ütésre emeli kezét. Zárié ereje utolsó maradékával megragadja, ellöki magától és szilárd léptekkel elindult. Nyugodtan odaszól a Küldöncnek, aki ráfogta géppisztolyát.) Gyerünk, te marha. (Kimegy, Scharführer lövésre kész fegyverrel követi.) STORCH (magánkívül előkapja fegyverét, a Hadnagyhoz): Mi lesz — még nem jutott eszedbe?! ANTI (előlép a háttérből): Nem tudhatja. (Pillanatnyi szünet.) STORCH (elképedve felé fordul): Anti! Mit keresel itt?! Hogyan kerülsz ide?! ANTI (eléje lép; lassan, farkasszemet nézve Storchhal): Mikor akasztatsz már fel, Storch ...? STORCH: Azt kérdeztem, hogyan kerülsz ide...! ANTI: Ide tartozom. STORCH: Tudod, hogy ezért — ANTI: Halál jár. Mindenért halál jár. Nem lehet összetéveszteni. STORCH (nem vesz tudomást a többiekröl, dühöngve): Azonnal menj vissza a blokkodba! ANTI (halkan): Miért? STORCH (hevesen): Mert különben megölnek! (Megpillantja a lány kezét. Elszörnyedve.) Mutasd a kezed — ! ANTI: Látod, Storch. így is megölnek. STORCH: Te voltál — ANTI: Én temettem el Leopold Kühnét. STORCH: Nem lehet — ! ANTI (nyugodtan): Miért nem? STORCH (elképedve): És miért — miért tetted — ?! ANTI: Mert kellett. STORCH: Ki kényszerített ? ! ANTI: Senki. Nem érted, ugye?! STORCH (tétován, önmagával viaskodva): Eredj a blokkodba. — Az a lány, akivel együtt laktok, ugyanúgy megtehette, mint te. — Feljelentem — ANTI: Iszménét...? Szegényke... ö ugyan nem tehette. STORCH: Hallgatsz ! ANTI: Te döntőd el, mikor halok meg, Storch. De ez az egyetlen, amiről dönthetsz. STORCH (sötét dühvei): Anti... Nem azért védtelek meg annyi hónapon át, hogy most valami csekélységért agyonlövesselek! ANTI: Ez nem csekélység. Ez a legnagyobb dolog az életemben. Nem is sejtettem, hogy ilyen nagy dolgok is vannak a világon. És hogy egyszer én is megtehetem — STORCH: Felakasztassalak egy halott muzulmán miatt...?! (Anti szembenéz vele.) Az isten szerelmére, hát már mindenről megfeledkeztél...?! Nélkülem már rég a gázba mentél volna! ANTI: Nem felejtettem el. Itt az ember azt sem felejti el, amit el akar felejteni. STORCH: Én mentettelek meg az orvosi kísérletektől! Láttad a többieket, mi lett belőlük? ! ANTI: De mit tettél velem te? Mivé tettél engem? Hogyan éljek ezentúl! STORCH: Egy férfit sem eresztettem hozzád! Ha én nem vagyok — ANTI: Tudom, Storch. Tudom. STORCH: Mit akarsz még...?! Szükséged van rám! ANTI (ránéz, lassan): Teneked van szükséged rám, Storch. STORCH: Énnekem rád?! ANTI: Nélkülem már rég vonítanál és marnál, mint a vérebeid. (Pillanatnyi szünet.) Amikor láttad, hogy inkább meghalok, de nem tűröm, hogy mégegyszer hozzám nyúlj, elhitetted magaddal, hogy valamit érzel... Hogy még nem vagy egészen állat... Hogy valahol még lelked is van. Nagyszerű érzés volt arra gondolni — hogy van lelked! Ugye! 536
