Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Eva Malinová: Ember az üveg mögött
időre, mikor még volt mire várnia; a levelezéssel járó gondokra emlékezett, az ügyvédre, s az ítéletre várakozás izgalmára... Ez itt a középkori pokol. Atkozott földi pokol. Mindegy. Ogyis meghalok. Milyen ostoba dolog, hogy így kell meghalnom. Ö hányféle neme van a halálnak! Nem, nem a temetésről van szó, hanem a halálról, csak a halálról. Sokféleképpen, szebben, értelmesebben is el lehet múlni e világból... Most már nem az életről álmodott, hanem a halálról. Egy nap kora reggel kivágódott az ajtó, s az ostoba szanitéc körvonalai rontottak be a cellába — most az egyszer injekciós tű nélkül — ide-oda rohangált, kutatott, matatott. Valami száj formájú nyílásból hang süvöltött elő. Csend! Rend! Az istenért, hamar teremtsetek rendet. A hullákat az ágy alá! Jön az orvos! Az orvos évente egyszer jött ide. Ki tudja minek? Undorodva belépett, tisztán, fehér köpenyben megállt, megállapította, hogy minden „rendben" van s máris a legszívesebben kívül látta volna magát. Az emberben olykor akkora erő támad, hogy meg sem lehet érteni, honnan szedődik benne. Felordított. — Doktor! Doktor! Ide! Šarlachom van! Az orvos vagy húsz lépésnyi távolságban megállt. Odapillantott a meztelen, vörös kiütésekkel borított mellére és elkiáltotta magát. — Ki innen! Ember, ki innen! Nem is várt semmi egyébre. Kirohant a folyosóra, azt se tudta, hogyan. Szinte kéje- legve élvezte azokat a perceket, mikor senki nem mert közeledni hozzá. A szürke buldogoknak csak egyetlen kívánságuk volt. Minél előbb el vele! Az üres, elhagyatott hivatali helyiségben egy cédulát írt alá. Hat hétre elbocsátva — hat heti karanténéba. Rendeltetési helye: Berlin-Spandau, kórház. Két fehérköpenyes férfi ült mellette a mentőautóban, az egyik megkínálta cigarettával. Mohón megszívta a cigarettát s aztán már nem tudott semmiről. Lehet, hogy elájult, vagy csak elaludt... Gyermeknek érezte magát és azt álmodta, hogy a mennyországba került. Az égi kapuban szent Péter állt, hosszú fehér haja volt és komikus borissza orra. A kezében óriási kulcsot tartott és azt kérdezte tőle: — Jő voltál? Mit tettél az életben. Igaz emberként haltál még? S ő ezt felelte: — Kérem szépen, sarlachban haltam meg. — Sarlachban? És mi volt a foglalkozásod odalenn? — Színész voltam. • — Oh, kedves kollégám, kolléga úr, én is színész voltam valamikor. Azelőtt... A szivárványhártyája kék volt, akár egy gyermeké. — Köszönöm Péter apó a cigarettát, no meg azt is, hogy velem drukkoltál, csakhogy a mennyországba kerüljek. A vénember szent Péter képében csak mosolygott. Fogta a nagy kulcsot és kinyitotta a kaput. A felhők között úszott és mindegyik felhőnek száma volt. A 616-osnál megállt és megsimogatta. Az inge alá rejtett zöld füzetet erősen a szívére szorította. Ez a füzet volt minden, ami még megmaradt neki az életből... Nagyon, nagyon fáradt volt. Hirtelen azt érezte, hogy valaki fölébe hajol. Tiszta fehér angyal volt, arany hajú és fekete szemű, rémülten, riadtan suttogott valamit — németül. Ö csak ezt értette: — Ember, mit tettek magával? Magához tért. Egy német orvosnő hajolt fölé. Valóban arany haja volt, szánakozva, borzadva vizsgálgatta öt. 487
