Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
szellemi adomány legnagyobb potenciájával is mi rendelkezünk. A mindenségben mi jelentjük a kultúra koronáját. Ezért vagyunk hivatva arra, hogy azt, ami eddig egyetlen egy nemzetnek sem sikerült: békét adjunk és biztosítsunk az egész világnak. Ezzel minden másfajta béke és minden pacifista intézmény feleslegessé válik, mert a nyugtalan nemzetek feletti uralommal a békerendőrség tisztségét és feladatát is vállaljuk. Épp azért a mi mindennél különb és minden tekintetben fölényesebb vezetésünk minden nemzet jövőjének egyedüli és biztos garanciája... A németnél nincs ideálisabb és megértőbb nép, és ezért a mi védnökségünk alatt minden nép jog feleslegessé válik, mert mi ösztönösen és magunktól mindenkinek megadjuk az öt megillető jogot“. Pax germanica tiszta tenyészetben! És hiteles fogalmazásban: német békedelegátus mondotta, aki 1914-ig Németország képviseletében ült a hágai békepalotában! Ennek a békementalitásnak az útja csak az első és második világháborúhoz vezethetett. Ahol egy nemzetközi békekörkérdésre, egy nemzet volt békedelegátusa, békehivatottja, békekötelezettje így felelhetett, ott a nemzet csak a buchen- waldi koncentrációs tábor kapujához érkezhetett, melynek felirata: JEDEM DA SEINE (Mindenkinek a magáét) volt. Ez, ez a felirat a pax germanica igazsága. Buchenwald, ahol „minden népjog feleslegessé vált", Buchenwald, mely von Stengel báró intenciói szerint fogadta a pokol kapujában a belépőt, Európa nemzeteinek halál-delegátusait, halál-kandidátusait: „mi ösztönösen és magunktól mindenkinek megadjuk az őt megillető jogát“. A „békerendőrség“ Európa háborús hóhéraként lepleződött le! Ezt a mindent kibeszélő és összegező dokumentumot Fr. W. Foerster tette közzé a ,JDie Zetr“-ben. (1931. 60), mint „a nagynémet elbizakodottság legvadabb bizonyítékát“. A bizonyíték cáfolhatatlanul: felülmúlhatatlan. A pax germanica — két világháború bizonyítja — az emberiség legvéresebb, leggyilkosabb valósága. A jobbak, a felelős-németség szószólói jóelőre leadták a figyelmeztető jeleket: el a pax germanica-tól, őrizkedjetek a világhatalmi megszállottságtól! Johann Paul Anselm Feuerbach, a nagy jogász, a bajor büntetőtörvénykönyv alkotója, (a filozófus Ludwig Feuerbach atyja és a festő Feuerbach nagyatyja), 1814-ben kiadott egy könyvet „A világuralom az emberiség sírja" címmel, mely a világuralmi, a világpacifizáló kísértés előtt csapja be az ajtót: „Amit bőségszarúdból ránk zúdítasz, az halálos vagy kábító méreg; poharad emberi vérrel telített; napod feldúlt városok tüzfénye; békéd néma nyomor, nyugalmad szellemi halál; igazságod az erőszak és a borzalom elkövesítő medúzafeje“. A német imperializmus második világháborújában — végeredményében — hetven millió emberélet lett a pax germanica áldozata. A medúzafej elkövesítő veszélye ma új áldozatokra mered! Hermann Kesten, a nyugatnémet regényíró már évek óta Rómában él. Két ízben emigrált: Hitler Németországából és Adenauer-Strauss Németországából. Amikor H. Kestent — akiről igazán nem lehet mondani, hogy híve lenne akár Moszkvának, akár a Német Demokratikus Köztársaságnak — a Nyugatnémet szakszervezet lapja megkérdezte, hogy miért nem maradt a bonni államban, így felelt: „Elhagytam ezt az országot, mert kormányát olyan férfiak alkotják, akik az emberek meggyilkolását és a népek kiirtását kormányprogrammá avatták". (Magyar Nemzet. 1962. II. 13.) — Az ember önkéntelen viszolyog a „gyilkos“. a „gyilkosság" szótól. Kétszeresen, ha egy néppel, egy nemzettel kapcsolatban írja le. Amikor 1934-ben a hitlerizmust, mint „a gyilkosság kultúráját" aposztrofáltam, ez a meghatározás hetekig, hónapokig elhamarkodott ítéletként, túlzásként nyugtalanított. Az „Ezeréves Birodalom" első esztendejét éltük. Aztán kitűnt, hogy ennek a Birodalomnak Európára kiterjesztett borzalom-uralma nem fér bele a „gyilkos", a „gyilkosság" fogalmakba. Hogy ez kevés és semmitmondó: a nácizmus túlfokozta. 1958-ban „Embertelenség kimondha- tatlansága" címen írtam egy tanulmányt, melyben azt próbáltam fejtegetni, hogy az embertelenséggel szemben a nyelv, a szó szinte megbénul: „A fasizmus a vox hutnana legnagyobb ellensége. Az ember legbensőbb önvalóságának kifejezője egy kívülről támadó, idegen szellemellenes valóságba ütközik. A fasizmus magát a nyelvet kezdi ki". És e veszély valóságának, felismerésének igazolására a német emigráció moszkvai folyóiratából, a „Das Wort“-ból Ernst Bloch 1938-as megállapítását idéztem: „A náci gonoszságot meg jelölni, nyelvileg megközelíteni képtelenek vagyunk“. Ahol a gyilkosság túlnő önmaga fogalmán, ahol a gyilkos a „gyilkosnál“ is több és megfogha- tatlanabb, ott szó-tehetetlenek vagyunk. És mégis — minden igazoltság, minden bizonyíték ellenére — most is, és e könyv hasábjain is, valahányszor le kellett írnom a gyilkos vagy a gyilkosság szót, ugyanazt a viszolygást éreztem, mint évtizedek előtt: nem túl- zom-e el mértéken felül a dolgokat és következtetéseket? Amióta Kesten nyilatkozatát olvastam, érzem és tudom: igazolva vagyok. Ez azonban nem a felszabadultság érzete, de a torokszorító bénultság görcse. Rettenetes szomorú igazoltság! De szükséges igazoltság. Csak ha maguk a németek mondják ki a szót és vállalják előre és visszafutón a gyilkosság — a háború — vádját, csak ha megbélyegzőn, elrettentőn ők tudatosítják e gyilkosság veszélyét és elítéltetését — mondhatjuk mi is utánuk ugyanazt és ugyanúgy nyugodt lelki- ismerettel, viszolygás nélkül és a bizonyosság rettenetében és mégis az elháríthatás reményében. Georg Herwegh 1871-es verse az elijesztő, felijesztő — de ugyanakkor az éber476
