Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Ivan Skála: Társadalmunk és az irodalom feladatai
vállal, s viszont a legnagyobb tehetség is aktív forradalmi egyéniségét elvesztve afféle irodalmi Csipkerózsikává lesz. A művészi halál sokkal előbb bekövetkezhetik a fizikai halálnál. Ezek az idő nap előtti irodalmi halottak nagyon szomorú, kínos jelenségek. Ezért akár akarjuk, akár nem, a művészetet a kommunista eszmék szellemében kifejtett társadalmi aktivitás mértékével kell mérnünk. Ezt az aktivitást vagy ha úgy tetszik, funkciót nem értelmezhetjük leegyszerűsítve, vulgárisán, szűkkeblű vaskala- possággal. Ez az aktivitás sokféleképpen nyilvánul meg, és egyik formája sem ítélhető el. Ivan Skála az írói erkölccsel kapcsolatos fejtegetését e szavakkal zárta le: Ha meg akarjuk teremteni az irodalom társadalmi hatásának kedvező feltételeit, nem szabad a művész szárnyait kezdetleges, társadalmioktató követelményekkel, eleve táplált bizalmatlansággal, ideges türelmetlenséggel megnyirbálni, hanem Lenin szellemében kellő szabad teret kell biztosítani számára, hogy komolyan, társadalmi felelősségtudattal keresse az igazságot, a művésznek pedig nem szabad szem elől tévesztenie munkásságának értelmét, az, irodalom társadalmi jelentőségét és hivatását, tudnia kell, hogy a hibák és negatív jelenségek bírálata nem a pártosság gyöngítését jelenti, hanem ellenkezőleg, mélyebb pártosságot, új aktivitást e mélyebb pártosság és társadalmunk nagy célkitűzéseinek jegyében. A költészet jellemző tulajdonsága az utóbbi időben, hogy gyakran helytelenül értelmezik és oldják meg az érzéki és értelmi elemek viszonyát. Bizonyos mértékben lemondanak arról, hogy harcoljanak a világnézet szüntelen gazdagításáért, a gondolati nagy világképért. Sok esetben megelégesznek a költők a valóság érzékelésével, többre nem törekszenek. Ivan Skála ezzel kapcsolatban hivatkozott Vojtech Mihálik megállapítására, amely szerint ,,a költészet gondolati színvonala általában alacsony“, idézte K, Šiktanc és J. Šotola cseh költők vitahozzászólásait, akik a reális tények ihlető erejét hangoztatták, idézett több szlovák és cseh kritikust is, akik ugyancsak a gondolati költészet hiányára mutattak rá. E jelenség egyik okát abban látja, hogy a valóság összefüggéseinek meglátása nagyon igényes és nehéz feladat, könnyebb lemondani róla, s megelégedni a valóság őszinte, igaznak szánt, de csak érzéki reprodukciójával. Ez az, amit fentebb az érzések empirizmusának mondtam. Része van ebben annak is. hogy a költészet a sematikus lírával polemizálva fejlődik, elveti a sematikus versek retorikáját és álgondolatiságát, s hogy ma a retorika elleni harcot összetévesztik a gondolatiság, racionális elemek, a költészet megismerési értéke elleni harccal. Ivan Skála a továbbiakban vitába szállt a legfiatalabb cseh és szlovák költőnemzedék vallotta „elméleti“ követelményekkel, elismeri, hogy a költészetnek kétségtelen feladata tágítani az érzelmek és a képzelet területét, de a líra szerepe nem korlátozható csupán erre. A társadalom megkívánja, hogy belső életét és belső fejlődését szélesebb mértékben ábrázolják, megköveteli a költőktől, hogy jobban megismerje és megértse önmagát verseikben. A költészetben sem hanyagolhatok el a nagy gondolatok, koncepciók. A társadalmi valóság njem maradhat a líra határain kívül. A költészet gondolat-ellenességének egyik kísérő jelensége egyes versek ködössége, félreérthetősége. Ügy vélem, a vers alapértelme félreérthetetlen kell, hogy legyen, még akkor is, ha más és más történelmi és társadalmi helyzetben árnyalati különbségek állhatnak elő értelmezésében és magyarázatában. Mennyi Hamletet ismerünk, de egyetlen értelmezés sem ellentétes a Shakespeare-ével. Másik ilyen hiány a fogalmak dinamikájának elégtelen érzékelése. Az emberség, igazság, szabadság, becsület és hasonló erkölcsi fogalmak értelme és tartalma fejlődik, változik. Az etikai kategóriák osztálykategóriák, bizonyos osztály szemszögéből mérik őket; ám ez az osztályszempont mintha nem létezne egyes szerzőknél. Ez is bizonyítja annak szükségét, hogy a költő tisztázza, fejlessze világnézetét. Azt akarjuk, hogy minden vers egyéni hangú legyen. De nem közömbös a versből hozzánk szóló művészi egyéniség társadalmi tudatának, ismereteinek foka, minősége, világnézeti fejlettsége. A költészeben is szocialista íróegyéniségre van szükség, aki a gondolatot állítja szembe az érzéssel, s az érzékiségben hidat lát, amelyen keresztül az olvasó lelkületébe vetíti a világ képét, a további fejlődés aktív eszményeit. A próza kérdéseiről nem sok mondanivaló marad. Ezt a műfajt érintik leginkább a beszámoló elején elmondott, általános jellegű gondolatok. Ivan Skála a továbbiakban azonosította magát Pavol Števčekneik a prózaírók és kritikusok budmericei találkozóján elmondott beszámolójával. (P. Števček tanulmányát és a vele kapcsolatos hozzászólásokat az
