Irodalmi Szemle, 1962
1962/4 - ORSZÁGJÁRÁS - VILÁGJÁRÁS - Dobos László: Kegyetlen esztendők
Nem hiszek a rettenthetetlen hősökben, azok is félnek. Ha még sokat fog háborúzni ez a veszekedett emberiség, meg- hülyül. Lelkét és idegeit tönkreteszik az izgalmak. Csodálkozom magamon, hogy ez a mérhetetlen sok reszketés még nem vette el az eszem. Itt van nekem ez az első szökésem. Frontszolgálatos voltam már második éve, mikor folytonos visszavonulások közben elértük Szatmárnémetit. Itt csoportosítottak bennünket, engem beosztottak egy újonnan alakult hegyivadász századba és irány Dunaföldvár. „Odaát megállunk és bevárjuk az új fegyver bevetését“ — magyarázta egy karszalagos nyilas főhadnagy az indulás előtt No, gondoltam magamban, nekem már elegem van ebből a győzelmes handabandázásból. Én bizony nem vonulok el a Duna túloldalára még akkor sem, ha mindjárt Szállási testvér cipelne is a hátán. Felsorakoztunk, útravalóul mindenki kapott egy komiszkenyeret és indulj. Azóta sem emlékszem olyan esős őszre, mint az a negyvennégyes volt. Kisebb nagyobb kihagyásokkal már egy hónapja hullott ránk az égi áldás. És mi csak jöttünk, vonultunk visszafelé, mint a varjak ázott serege. Ha kis időre oda is kuporodhattunk valami tűz köré, nem sokat segített. Átázott rajtunk a celtlap, vizes volt a köpenyünk, a zubbonyunk, nedves az ingünk és a bőrünk is. Még ha száraznak hittük is a kezünk, akkor is átnedvesedett ujjaink között a cigaretta papírja. A víz, a nedvesség felszívódott mindenünkbe, nyirkos voh még a lelkünk is. Másfélnapos gyaloglás után leértünk Beregszázba. Ahogy talpaltunk beleié a városba, minduntalan a sötét mellékutcák torkát vizslattam. A félelem és a fel-fel parázsló öröm osztozott most rajtam. Valahol a város szélén lakott Tarczali Lajos anyai nagybátyám. Reméltem, ha sikerül eljutnom hozzá, nem tagadja meg tőlem a segítségét. Már három órája ácsorogtunk a piactéren elszállásolásra várva, minden remény nélkül. A városparancsnokság azt üzente, hogy helyünket egy pihenőre rendelt harci alakulat foglalta el. Aláhagyott a tisztek hetvenkedése is. Egyszeriben elfogyott a szavuk, csak nyelték a mérget és köpködtek maguk elé nagyokat. Tanácstalanul topogtunk egymás mellett a bom- ladozó sorokban. Addig hunyorogtam, néztem, szemrevételeztem a terepet, míg aztán egy óvatlan pillanatban elléptem a rajból. Nekivágtam a legsötétebb utcának, kiléphettem, hisz nem vittem magammal semmi mást, csak a puskát és bajonettet. A lapátot meg minden felszerelést, azt az átkozott bornyút ott hagytam a helyemen. Nem bántam, hagytam, felőlem akár gyökeret is ereszthetett a beregszászi piactér kövei közé, tegyen véle a kincstár amit akar, én megszűntem őfőméltósága katonája lenni. Elütötte már az éjfélt is, mire bezörgettem Tarczali Lajos nagybátyám háza ablakán. Előbb megijedtek tőlem, kételkedve meresztgette rám a szemét feleségestül. Jó időbe tellett, mire megértettem velük, hogy hát tulajdonképpen mijáratban vagyok. Mikor aztán házon bévül voltam, egyszeriben megváltoztak: megérezték, hogy kezükben az életem, tehetnek velem, amit éppen jónak látnak. Üldözött katonaszökevény lettem. — Ha már itt vagy, érezd magad otthon — kezdte reggel Tarczali Lajos nagybátyám. Hát én éreztem is, meg nem is. Elszökni csak elszöktem, de hogy innen miképpen jutok tovább, nem tudtam sem megmondani, sem elképzelni. Ügy éreztem magam, mintha a folyó közepén egy lélekvesztőben ringatna a víz s hiába iparkodom a nyu- godtabb part felé, nincs erőm odaevezni. Tanácstalanságomban Tarczali Lajos nagybátyám segített. Azt mondta másnap reggeli után: „Ilyen eszeveszett zűrzavarban csak úgy boldogul az ember, ha megőrzi a nyugalmát. Hidegvér, kedves öcsém és vakmerőén belevágni a kellős közepébe. Olyan képet vágj, mintha a generális parancsára cselekednél.“ Ettől még ugyan nem lettem okosabb egy fikarcnyival sem, dehát jótanácsnak éppen megjárta. „Most pedig igazítsd meg magad, tűzd fel a bajonettet és kísérj a pincékig“ — folytatta az öreg. Elképedtem. Csak nem akar ilyen csúf tréfa tárgyává tenni ez a huncutszemű vénember, nyilait belém félőn a kérdés. Nyikkanni sem volt időm és az öreg már lépett is kifelé az ajtón. Nem viszakozhattam, a regula szerint kikaptam tokjából a szuronyt és menetközben a puska végire kattintottam. Kiléptünk a kapun és szűk városszéli utcákon keresztül irányt vettünk a szőlőhegy felé. Elől Tarczali Lajos nagybátyám, kissé hátramaradva én, a kísérője. Húszat sem léphettem és már kivert a verejték, 405
