Irodalmi Szemle, 1962
1962/4 - ORSZÁGJÁRÁS - VILÁGJÁRÁS - Mács József: Korhadó fejfák — termő élet
korhadó fejfák termő élet Mács József Nem volt szándékomban Martosról írni. Csupán a véletlennek köszönhetem, hogy oda kerültem. A komáromi Centrál étteremben ugyanis egyik barátom közölte velem, hogy Martoson valamikor félelmetesen pusztított az egyke, most meg már lassan kiderül a falu fölött az ég, egyre több a gyerekkocsi, egyre több aranyos kis nebuló mosolyog a világra. Az egyke nem idegen terület nekem, magam is foglalkoztam vele Téli világ című könyvemben. Miért ne mennék hát Martosra? A Vág-Duna hídján át robog az autónk a falu felé, a folyó partján csónakok készülődnek az éjszakai pihenésre, pedig még világos van. Egyke! Nagy irodalma van ennek a mélységes emberi bűnöket rejtő problémának, de én most nem akarok hasonlításokat tenni, hogy itt és itt így volt, ezért és ezért. A szokásos falujárást sem akarom: HNB, EFSZ, iskola. Megyek a Nyitra és a Zsitva folyó közti dombosabb helyekre épült faluba, onnan pedig egyenesen a temetőbe. Hogy még a sötétség beálltáig olvasni tudjak a fejfákról. Persze, mindjárt nem lehet Martosról kimenni, egy kis történelmet is Y>e kell vésni az emlékezet falába, annál is inkább, mert érdekes a falu keletkezése. A krónika úgy őrzi ezt a nevezetes eseményt, hogy az ezerkétszázas években, a tatárjárás idején hat család keresett és talált menedéket a Nyitra és a Zsitva közti mocsaras, nádas, lápos területen. Azt az utcát például, ahol letelepedtek, ma is „hatházas“ utcának nevezik. A nádasok, füzesek, mocsarak és vadvizek jelentették a szerencsét a menekülő családoknak, s idézték elő később, az elnépesedés folyamán a tragédiát is. Ugyanis, a falut áradás alkalmával elöntötte a víz, és sokszor az emberek életét is követelte. A martosiak évszázadokon keresztül vívták csatájukat a tűznél hatalmasabb úrral, s ebben az életre-halálra menő küzdelemben legtöbbször a falusiak maradtak alul. 1920-ban olyan drámaian alakult a helyzet, hogy ha a martosiak Hetény felé át nem vágják a Zsitva gátját, vilszi, sodorja a víz a falut, az embereket. Leleményességüknek a következménye is megvolt. Bíróságra kerültek a gát áttörése miatt. Sokáig húzódott a pereskedés, végül felmentették őket, a szakértők elismerték a halálos veszedelmet... Két folyó között nem is lehetett másképpen: a fő foglalkozás itt egészen a kilencszázas évekig a halászás volt. Érthető, hiszen a határ nagy részét víz borította, és nádasok, füzesek és mocsarak tarkították. S míg a martosi ember nádtutaja vizet szelt, hálója pedig halat fogott, addig az egyke fogalom ismeretlen volt. Mi idézte hát elő a gyermekszaporulat természetes folyamának elapadását? Szinte nem is lehet elhinni, pedig a dialektika mellett szól, hogy minden jó magában hordozza a rosz- szat is. A kilencszázas évek elején felépülnek a falut védő gátak, a mocsaras, vizes területeket lecsapolják, a víz elfogy, visszahúzódik medrébe, a termőföld területe pedig megnövekedik. Emlékszünk Rousseaunak arra a nagyon közismert
