Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

tikai fellépésével... Innen indul' ki minden baj... A civilek katona mámorában és nemcsak a katonai profitbetegségben kell meglátni a német militarizmus lényegét... Itt van az európai helyzet kulcsa: minden Németország szellemi állapotától függött és függ ma is.“ Németország, Európa és a világ sorsát a hatalmi Németország szellemi állapota dönti el, és ez állapot hőfokát a német vezérkar irányítja és szabályozza békében és háborúban egyformán. És ez az agytröszt a legprimitívebb módon állandó körforgásban mindig ugyanazt — a változatlanságot — szorgalmazza és műveli. Agya egy irányban mozog: támadás — győzelem vagy vereség — fegyver- szünet, béke — új támadás. A fentidézett Ottó von Stiilpnögel tábornok, 1944-es titkos memorandumában e halálos körforgást sugalmazza majdan elkövetkező győzelemmé: „Végleges vereség nincsen. A vereségek nem mások, mint tanulságok, melyeket a következő, még hevesebb menet előkészületeinél meg kell szívlelni ... A mi vereségünk a mostani háborúban csak autódefekt azon az úton, melyen Németország halad győzelmes pályáján a világhatalom felé“. — A Német vezérkar ma változatlan intenzitással dolgozik a következő menet előkészítésén azokkal együtt, akik egyszer — világos, feleíős pillanataikban — pontot véltek tenni az általuk világveszedelemként felismert, embertelennek bélyegzett és így is rögzített német vezérkar bűnös űzelmei után: „A német vezérkart el kell pusztítani. A Németország által viselt háborúk a német vezérkar szemszögéből nézve nem voltak mások, mint egyszerű csatározások vagy epizódok. A német vezérkar, akárcsak kezdetben Scharnhorst alatt, most is egyetlen célt ismer: Európa meghódítását". — Eisenhowert idéztük, aki 1945-ben ki tudta mondani az Európa-fenye- gető és Európa-mentő igazságot, hogy aztán évek múltán, tetteivel cáfolva, újra kiszolgáltassa Európát a német imperializmusnak: a tekintetnélküliség kasztjának, a porosz- tiémet vezérkarnak!

A második világháború történetének hivatalos angol kiadásában mondja Buttler professzor: „A mi célunk nem lehet más, mint Németországban azokat az erőket kiirtani, melyek az agresszióért felelősek“. És ezen a ponton kapcsolódik be a szerecsenmosdatás — a német vezérkar javára. A mód és az eljárás végtelenül egyszerű: mindenért Hitler a felelős. Az 1945-ben Rom-Németországban járt amerikai megfigyelők szerint, a németek szemében nem azért vitézlett le a nácizmus, mert ez a totális barbarizmus megtestesítője volt, de azért, mert vereséget szenvedett: „Az a tény, hogy Hitlert le lehetett győzni, azt bizonyítja, hogy mégsem volt kora történelmi igazságának megtestesítője... azzal, hogy le- győzette magát: vétkezett a nép ellen“ (Gürs- ter, 90). A bűnbak — Hitler a jövőben csak arra jó, hogy a német vezérkar bűneit hordozza és kudarcait eleméssze. A harmadik menet megköveteli, hogy a német vezérkar nimbusza megmaradjon. A legendát kell fenntartani és tovább táplálni: a német vezérkar és generalitás nem veszíthet el háborút, és ha a vereség mégis bekövetkezik, akkor ennek a vezérkaron kívüli tényezők az okai. A német vezérkar 1918-ban a Dolchstoss-legendával próbálta magát tisztára mosni, holott 1918-ban a háború a totális tábornoki-vezérkari-dikta- túra révén veszett el. Lundendorff nem tűrt semmi beleszólást sem a parlament, sem a császár részéről és a vereség mégis bekövetkezett. Tegnap a Dolchstoss-legenda volt a felmentvény, 1945 után pedig Hitler „démonisá- gával“, kiszámíthatatlanságával, diktátumával és — dilettantizmusával takaróznak.

A nürnbergi ítélet világosan indokol: „Hitler egyedül nem tudott volna semmiféle támadó háborút vezetni, szüksége volt államférfiakra, katonai vezetőkre, diplomatákra és gazdasági szakemberekre. Ezek ismerhették az ő céljait, és mégis biztosították számára az együttműködést, így részt vettek a Hitler által megkonstruált tervek végrehajtásában: — A vezérkari tisztek nagy mértékben felelősek azokért a szenvedésekért, amelyek emberek, asszonyok és gyermekek millióira zúdultak..., A katonai vezetők közreműködés nélkül Hitler és náci kompániájának támadó tervei és elképzelései elméleti jellegűek maradtak volna. A német vezérkar a tekintetnélküliség kasztja volt“ ... Ha megemlítjük, hogy a hitleri agresszió operációs terveinek kidolgozóját Heusingernek hívják, és ha tudjuk, hogy ugyanez a Heusin- ger tábornok ugyanezen a poszton, ma mint a NATO operáéiós osztályának a vezetője dolgozik, akkor ezzel mindent elmondtunk. De ezzel ugyanakkor megnő azon nyugati vezetők felelőssége, akik ezt lehetővé tették. „A német vezérkart el kell pusztítani“ — pattogta Eisenhower; az agresszív erőket ki kell irtani“ — kontrázott Buttler, — és ez óvó- és büntetőintézkedések helyett, most e német vezérkar tagjait betonként beépítik a occidentális imperializmusba! A német vezérkar, a militarizmus e példátlan kamarillája — melyet 1945- ben, majd Nürnberg után mindenki morálisan elintézettnek tekintett —, ezzel olyan elégtételt és felmentvényt kapott, hogy ennek birtokában előre- és visszafutón mindent a maga javára igazolhat, hitelesíthet és éltethet.

Csak ne lennének kellemetlen tanúk és dokumentumok! Az 1944-es júliusi Hitler-ellenes összeesküvés egyik részeseként kivégzett Ulrich von Hassel, volt nagykövet mondja hátramaradt Napló-jában: „Minél tovább tart a háború, annál kisebbre zsugorodik véleményem a tábornokokról. Van ugyan tagadhatatlan technikai tudásuk és fizikai bátorságuk, de nincs civilkurázsijuk és nincs belső kultúrán alapuló szellemi önállóságuk és ellenálló ere-> jük; ezért egy olyan embernek, mint Hitler, kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva. A legtöbbjüknek azonkívül a legalacsonyabb értelemben veendő karrier és a marsall-bot fon-