Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - DISPUTA - Duba Gyula: Beszélgetés önmagammal
Ember, aki nehézségekkel kerül szembe és önönmagára döbben, mert egyszer jó volt! Ez így kissé paradoxként hangzik. Hogyan, kérdezhetnénk, a világ rossz, az emberek embertelenek és aki jó, az az életben póruljár? Nem, ez így egészen biztosan nem igaz! Az emberek nem rosszak, társadalmunk a legteljesebb emberi humánumra épül és törvényeink tökéletesen védik az ember jogait. De íme egy elgondolkoztató tény: amikor mindez eszembe jutott, írni akartam egy hasonló erkölcsi konfliktusra épülő novellát. Azt akartam megírni, hogy valakiben felébred valami mélyebb emberség, a hétköznapitól, a megszokottól magasabbrendű lelki nemesség, meg akartam írni, hogy hogyan hördül rá önmagára az ember, aki rádöbben, hogy eddig helytelenül élt. Körülnéztem az életben, vizsgáltam magam körül a világot, kerestem a témát, a példát, valamit, ami hiteles, mert megtörtént, amire építhetek, és alig találtam. Sok szatíra témát találtam, találtam általános lelki előnyöket, jobb vagy rosszabb emberi tulajdonságokat, de „nagibini“ témát, sokáig nem találtam. Az okát kerestem. Miért, mi az oka, hogy nem találtam ? Talán ... talán sok az életben a közömbösség ? Sok bennünk az az emberi tulajdonság, hogy a kényelem hamar kielégít és közömbössé — nem akarom mondani, elfásulttá — tesz a lelki nemességre való képesség iránt? Meglehet. Tény azonban, hogy a mi társadalmunk számára ellenséges magatartás a közömbösség, a szocialista életforma leg- bensőbb lényegével, az emberi kollektivitással, a közösségi szellemmel ellenkezik. A közömbösség ellen küzdenünk kell! S ezt csak úgy tehetjük, ha felfedezzük az emberség és a nemes emberi lélek összeütközéseit, — most már pontosabban kimondom — a közömbösséggel. Mi, fiatal szlovákiai magyar írók többnyire faluról jöttünk, kasza és kapanyél után fogtunk tollat a kezünkbe. Ezt a tényt, mint írónak, hajlandó lennék elő- nyünkkül feltüntetni. Hogy miért? Korunk emberének legnagyobb lelki ösz- szecsapásai a régi és új, polgári erkölcs — szocialista erkölcs, individualista én és kollektív én összecsapásaiból származnak. S mindez végsőfokon a személyes előnyökkel, a személyes jóléttel, az egyéni tulajdonnal függ össze. Paraszti értelemben a földdel, a vagyonnal. Mi — újra mi, bár ez nem akar sem individualizmus sem egoizmus lenni —, mi közvetve átéltük — apáinkon és nagyapáinkon keresztül — a szocialista ember erkölcsi és lelki kialakulásának első és legnehezebb szakaszát. Hogyan lesz az enyémből, miénk, hogyan lesz az énből, mi, egyszóval hogyan adta a paraszt a földjét a szövetkezetbe és hogyan lett belőle kocsis, fejő vagy gyalogmunkás. Állítom, hogy egyetemes irodalmi méretekkel mérve is, ez a téma, a paraszttéma, a szocialista társadalom kialakulásának folyamtában az egyik legjelentősebb, a legmélyebb, és éppen ezért a legnehezebb téma. Azért mondom, hogy legnehezebb, mert mindezideig — legalábbis a szlovákiai magyar irodalomban — nagyon kevesen írták meg úgy ahogy kellet volna, ahogyan a legigazabb lett volna. Miért? Szerintem — egy vélemény a sok közül sem több, sem kevesebb — ezért! Többször vitatkoztam Mács Józseffel arról, hogy van-e ma, lehet-e ma a hagyományos értelemben vett „parasztirodalom“, hogy lehet-e a hagyományos, mondjuk „móriczi“ formákkal és ábrázolásmóddal ma parasztproblémákról írni. Szerintem, nem lehet. A parasztirodalom évtizedeken keresztül kidolgozta a maga fogalom és jelrendszerét, írói módszerei logikailag kikristályosodtak. Ma ismerünk olyan „tipikus paraszti“ érzéseket és indulatokat, amelyek azóta a valóságból eltűntek, amelyek az életben fel nem lelhetők, vagy ha igen, csekély mértékben és csak mint irodalmi utóhatások, egy elmúlt világ kései rezonanciái vibrálnak még az írók és olvasók lelkében. Ügy mondanám, hogy ezeknek az irodalmi utóhatásoknak a jegyében az ember hajlandó olyannak látni a parasztot, amilyennek például Móricz leírta és nem veszi észre, hogy ez a paraszttípus nemcsak belépett a szövetkezetbe, de egyúttal megszűnt létezni, átalakult. Márpedig a mi faluról szóló írásaink ennek a hagyományos írói módszernek és látásmódnak a jegyében íródtak, és ezért, új témakörük ellenére epigonszerűek. Világszemléletünket nagymértékben olvasmányaink — az ifjúkorban felszedett logikai és tudattartalom — alakítják ki, és ettől — természetesen — nagyon nehéz függetleníteni magunkat. Sokszor nem azt látjuk, ami a szemünk előtt végbemegy, — különösen ha a történésnek mélyebb fogalmi és eszmei tartalma van —, hanem bizonyos, a már előbb említett előítéletek- / 297
