Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Tóth Elemér: Csoda Előadáson (karcolatok)
Tóth Elemér Munkások igyekeztek hazafelé, én pedig szolgálati útra. Az autóbusz zsúfolásig megtelt, és döcögve szaladt neki az országúinak. Munkában edzett emberek, kissé porosak és fáradtak. Š a csoda; csinos fiatalasszonyka, karján kicsinyével. Indult a busz, s vele a sírás . .. Az asszonyka csitítgatja kicsinyét, de mit sem használ. A fiatalasszonyon látni, hogy rettenetesen szégyelli a feléje meredő munkásszemeket. — No... legyél már csendben — mondogatja kicsinyének, mintha az értené. — Látod, a bácsik haragusznak ránk ... Csicsijj ... Csicsij j ... — Éhes az a csöppség — szólt át a szomszédos ülésről egy idősebb néni. — Szoptassa meg ... — Szop ... — ütközik meg a fiatalasszony, s olyan rémület ül a szemébe, mintha legalább is toronyból akarnák ledobni. Megszoptatni... ismételgeti magában. Igaz, ez lehet a baja, mert csak kilenckor evett, mielőtt az orvoshoz indultak. Aztán ott meg annyi a nép, ő meg ennivalót nem készített a kicsinek, gondolva, hogy hamar fordulnak. Megszoptatni ennyi férfi előtt?!... Butaságot beszél az a néni... A sírás erősödik ... — No ne szégyenkezzen — szól át ismét a néni. — Én tíz gyereket neveltem fel, és megszoptattam őket akárhol... A fiatalasszony kétségbeesetten körülnéz. Csupa férfi. Fáradt, keserűszájú, fénytelen szemű férfi, s úgy érzi, mind feléje néz, őt nézi. A gyermek meg csak sír, s már az asszonyka is alig-alig bírja visszatartani könnyeit... A legközelebb álló nagybajszú, csupa-ránc arcú munkás elfordul, s a fejével int a többieknek is. Értik ... Az ujjak tétovázva indulnak a blúz legfelső gombjához, de aztán egyre fürgébben mozognak. A sírás fonala egyszerre elszakad ... s a fáradt munkásarcokra mosolyt lop a csend ... A hatalmas teremben leheletfinom a csend. A tanár hangja vidáman ficánkol faltól-falig, s kíváncsi- és csillogószemű lányok és fiúk hallgatják. Lehetnek úgy hatvanan. Figyelnek és jegyzetelnek. A tanár hangja frissen lüktet faltól-falig. Ülök és hallgatom. Érdekesen és érdekeset beszél. A figyelem kifeszített hálójába hullnak szavai. Negyedik óra. A székek megtáltosodtak. Nyifognak és nyekeregnek. A téma érdekes, de a tanár hangja is már fáradtan kopog a dobhártyákon, s a tudatig már sehogy sem jut el. Nincs bebocsátás. A figyelem hálóját széttépte az idő. A szemekben másféle fények gyúltak. A tanár beszél. Neki kötelessége leadni az öt órát. Ő fizetést kap, s neki a tervezett tananyagot el kell mondania, ha mindjárt beleszakad is. Ő fizetést kap... A hangja kopottan bukdácsol a hátulsó padok felé. Suttogásra leszek figyelmes. — Mennyi? — Tizenkilenc! — Nálam húsz!,Nyertem! A tanár pedig beszél... Szegény tanár. Hangja mint a szárnyát tőrt madár vergődik... A teremben hatvanan ülnek, s a terem mégis üres ...
