Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Szabó Béla: Ebek lázadása (Regényrészlet)

valahogy únta, szeretett volna már túllenni az utazás kényelmetlenségén.

Alig várta az utazás napját, most már bizonyos kíváncsisággal gondolt hajdani kutyatársaira, akiket évekkel ezelőtt búcsú nélkül elhagyott és akiket nemsokára újra viszont fog látni. Ám Tip épp úgy tévedett, akárcsak a gazdája, egyik sem látta viszont azt a vidéki várost, ahol fiatalságukat töltötték. Tipet ez nagyon elszomorította, de amikor meghallotta gazdája bosszankodását, farkcsóválva belenyugodott a sorsába. Hogy nem látták viszont a várost, ez nem egészen Tipen múlott, hanem a gazdáján. A kis vidéki várost ugyanis megszállták az oroszok és természetes, hogy Tip gazdájának nem volt ott keresnivalója. Az oroszok nem voltak kíváncsiak Tip gazdájának a vezércikkeire. Az oroszok sosem ijedtek meg holmi nagy szavaktól vagy otromba hangoktól, ezért nem lehetett nekik hosszabb ideig hazudni. Náluk mindenkinek dolgozni kellett.

— Különös nép ez — hallotta többízben Tip a gazdájától, — ott mindenki dolgozik, aki pedig nem dolgozik, az nem kap enni.

Ezen persze úgy röhögött, hogy a hasát fogta, azt a kövér rengő hasát, amely az utóbbi időben kissé elégedetlenkedett, ami nyilván a hosszú tengeri utazásnak az eredménye volt. Nos, Tip gazdájának az ellen semmi kifogása nem volt, hogy az oroszok dolgoznak, egyetlen kikötése csupán az volt, hogy őt hagyják ki ebből a játékbői. Ő maga ilyen artistamutatványra nem kapható. Ezért nem ment többé visz- sza a főszerkesztő úr a városkájába, ahol hajdan zavartalanul szedte az adót.

Tip gazdája világéletében nem volt munkára kapható. Ez volt a világnézete, ehhez mindvégig hű maradt, szívósan kitartott mellette és cinkosainak úgy nyilatkozott, hogy még egy újabb világháború árán sem lenne hajlandó dolgozni.

— Ki hallott ilyet? — és felfújta hatalmas hasát. Nem, őt mint szabad amerikai állampolgárt sosem fogják arra kényszeríteni, hogy dolgozzon és ha igaz az, hogy Hitlertől félt, akkor az is igaz, hogy a munkától szívből és komolyan irtózott. Tip most bizonyos farkcsóváló kárörömmel kísérte gazdáját. Kíváncsi volt, hogy mihez fog kezdeni, miután a főszerkesztőség eleven, kimeríthetetlennek látszó forrása bedugult és az adófizető állampolgárokat el nem érhette többé.

Nos, Tónit nem kellett nagyon félteni, tanácsért nem ment a szomszédba, valamit sejtett még Amerikában, valamiről suttogtak már ott a bennfentesek, a jólértesültek és ő megtette a megfelelő előkészületeket. Nem hiába vásárolta össze akkor a rengeteg arany töltőtollat, drága szöveteket és orvosságot. Gazdája alapjában a nagy óvatosak közé tartozott, akik mindent elkövetnek, hogy elkerüljék a munkát. Most is talált egy várost, ott pedig egy reprezentáló kávéházat, ahol ragyogó tükrök és csillárok alatt lebonyolíthatta sötét üzleteit. Csak leült a kávéházi asztalnál és máris összecsődültek körülötte ismerősök és ismeretlenek, akik messziről megszimatolták rajta az ocsmányságot, akárcsak hiénák a dögszagot. Hemzsegett körülötte a suttogó közvetítők hada. Tip a szájuk mozgásán megérezte, hogy mit kínálnak, mit ajánlanak a kis cinkosok. Egyetlen óra alatt valóságos rajzás volt körülötte. Gazdája persze bizonyos közönnyel és fennsőbbséggel adta a megbízásokat, mintha az egész ügy nem érdekelné, viszont komoly szakértelemmel rágta a ragadós amerikai rágógumit és itt-ott, ha kedves akart lenni valamelyik közvetítőhöz, kivett egy gumiszeletet a nadrágzsebéből és megkínálta... A kis cinkos meghatottan fogadta el és félig behúnyt szemmel a szájába tette oly szerényen és alázatosan, mintha legalább a szent ostyában részesülne most.

A tolvajok és csalók közt Tip gazdáját bizonyos glória övezte, mégpedig a dollárglória, amit a cinkosok kissé rekedten, de áhítattal ejtettek ki és sötét tűz lobbant fel a szemükben, amelyet az irigység táplált, akárcsak rőzse a tüzet. Itt-ott elejtett bizonyos célzásokat, amelyek a dollárról, az aranydukátról szóltak. E célzások után műfogaival kimérten, fegyelmezetten mosolygott és a tolvajok szétfutottak a város minden irányába e célzással és műmosollyal, és keresték az aranydu- kátokat, de főleg a Napóleon aranyat, amelyért minden árat fizettek. És a fő- szerkesztő csak ült ott szétterpeszkedve a kávéházi széken békétlenkedő, terebélyes hasával és fogadta ismerőseit. Az is előfordult, hogy egy régebbi adófizetőjével is találkozott. Az adófizető abban a reményben, hogy valamit visszakaphat abból az összegből, amit hajdan fizetett, nagyon szívélyesen és udvariasan szólt hozzá. Hangjában egy csöpp megvetés sem volt, sőt tisztelettel érdeklődött hogyléte és