Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Lóska Lajos: Kari Günther találkozása
végignézett kakiszínű egyenruháján. Az érdek úgy kívánja, hogy az acélszürke szín ne idézze a múltat, mikor közös gyakorlatra érkezik a Bundeswehr. A francia nép mit érez?... A katona emlékek nemigen boldogíthatják. Bánja is ő. Kifelé elszánt gőgösre fújta föl magát, befelé gyanakodva lapult, mint a macskaféle ragadozók... így vonult be Günther százados újszerű invázióra Sissone és Mourmelon térségébe. A hadgyakorlat egy óramű pontosságával folyt az elkészített terv szerint. Oly tökéletes képét alkotta a háborús időknek, hogy Günther úgy érezte, fölelevenedett a múlt. Az itt-ott feltűnő civileket a legyőzött ellenséges ország menekülő lakosságának vélte. Kedve lett volna néhány sorozatot közéjük engedni, vagy kimarkolni kusza soraikból a szemrevaló fehérnépet, mint hajdan a villámháború idején. Bár a francia hatóságok mindent elkövettek, hogy az elégedetlenkedő lakosságot távol tartsák, egy óvatlan pillanatban néhány vakmerő fiatalember a szokottnál jobban megközelítette Günther pihenő kötelékét, és hevesen tüntetni kezdett a Bundeswehr ellen. A kapitány szemtől-szembe került a valósággal... A gyakorlatra indulás előtt ő maga figyelmeztette katonáit, hogy lehetőleg térjenek ki a súrlódások előtt, és most ő jött ki elsőnek a sodrából. Dacosan farkasszemet nézett a hajdani legyőzöttek ivadékaival. Heverhettek még a lábunk előtt — sziszegte fogai közt, és néhány fenyegető lépést tett feléjük. Ekkor a legvakmerőbb fiatalember gúnyosan feléje köpött. A tiszt elsápadt... Pisztolya felé kapott. A tüntető csoport szétporzott, mert megjelentek a hatósági közegek. Ezek közül az egyik fölismerte a rőthajú Jaques Moulont, a tüntetők legbátrabbját. — Megkapja a méltó büntetést — hajlongott a hórihorgas Günther előtt, akinek arca fagyossá merevedett. Lebigyesztette ajkát, és fölényesen szólt: — Hogy megmutassam mily jóindulatot táplálunk a francia nép iránt, szeretnék elbeszélgetni azzal a megtévesztett fiatalemberrel. Hadd lássák a német erő magabiztos fölényét, magasabbrendűségét, és hadd vesse oda nekik emberies gondolkodása látszatának koldus filléreit — gondolta végtelen magasból pillantva le rájuk. A hatósági közegek kissé meglepődtek kívánságán, azonban biztosították, hogy föltétien teljesítik. Arcukon mégis mintha gunyoros mosoly bujkált volna, hogy így emberére talált a Herr Hauptmann ... Günther szemtől-szembe áll a hirtelen növésű fickóval. Nézi a makacs ma- gábazárkozott arcot, az ellenségesen villanó szemet, a harapófogó módjára ösz- szeszoruló ajkat. Szobor arc ez, amelyet csak gúny elevenít meg és a szemében szikrázó gyűlölet. Pedig franciául szól hozzá, igaz, hibás, kerékbetört francia nyelven, ami szemmel láthatólag ingerli a suhancot. Bizonyára eszébe ötlik, hogy a háborús megszállás idején tanulta meg ez a német tiszt az ő anyanyelvét... Bitorolja... A százados únja a játékot. Bánja, hogy belefogott. Nagyképűségén kívül talán valami más is ösztökélte ? ... Talán a régi háborús emlék azzal a lánnyal ? Vagy pózoló humanista gesztus lenne csak ? ... Most már egyremegy, csak egy valami bizonyos, teljes erejére szüksége van, hogy megőrizze önuralmát. Olykor az elmúlt háború kohójának hangulata csap át rajta. Hányszor vallatott ilyeneket. De nem bajlódott ennyit... Egy revolver golyó, és kész... Talán most is így lenne a legcélszerűbb... Végigtörli a homlokát, mintha ezeket a gondolatokat törölné le, hogy le ne találja olvasni onnan ez a francia siheder ... De most meg
