Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Simkó Tibor: Adieu
a kommunisták közé, vagy végleg hazajön, kibékül az itthoniakkal. De már nem jön haza. Érzi, hogy nem jön. Aztán látta a géppisztolyokat. Lulu apó nem beszélt azóta, csak egyszer. Akkor már náluk lakott, nem Ostende-ban, a veteményeskertet ápolgatta, kosarat font, cipőt foltozott. Kint autók száguldoztak, repülők zuhogtak, ágyúk dübörögtek, behallatszott a „gégén En-ge-land, Engeland“, s az egyik bejött a dalolok közül. Föltette a lábát egy székre, a csizmáját mutatta. Lulu apó oda se neki, csak ült a sámlin és hangosan ennyit mondott: — Te kurva! Amaz vagy tudott franciául, vagy csak ezt az egyszót értette, a széken levő lábával apó hátába rúgott. Lulu apó fölkelt, fölemelte a sámlit, a csizmás fejéhez vágta. Erre befutott anya, ideje volt még közéjük ugrani, őt érte a golyó. Hogy este hazatértek, a ház üresen állott; csak a plafonon látszott lövések nyoma s a padlón néhány vércsöpp. A kórházban már félrebeszélt, mire rátaláltak. Másnap kicsit jobban lett, harmadnapra meghalt. Aztán látta, ahogy a csizmájuk alatt pattognak a gallyak. Nem tűz volt tehát. Tudhatta volna, hisz oly tiszta volt az ég, amikor dűlni kezdett. Most is az, biztos. De már nem látja meg. Lefelé bukik, arccal a földnek. Már nem fog megfordulni. Vagy mégis? Aminthogy az apja se jön haza többé. Ott maradt, Lulu apóval, anya sírjánál, anyóka sírja mellett. Charlotte, a szomszédjuk, nagylány lett azóta. Csinos lett, a szeplőit is alig látni. Kató csinosabb. Okosabb Kató. Még a reggel látta a kötözőben. Két hüvelykujját a markába fogta, pajkosan rákacsintott, mint régen a plébánián. Azt mondta: — Jószerencsét! Ö bányásznak készült, az apja nem annak. Az apja az lett, ő sohase lesz bányász. Rosszul álcázták talán? A sok gally szanaszét hever, a csizmák ráta- posnak, a kiságyúk sehol. Túlerő volna? Tankok robognak elő, rázúdulnak a gallyra, s valahol újból megszólal a kakukk. Ez nem kakukk. Az egyik tank megáll, a teteje fölnyílik, füst gomolyog ki rajta. Ez nem kakukk! Hol a kiságyúk? A füst fölszáll az égre, nem látja, de a füst fölszáll az égre, minden füst fölszáll. Nem minden füst száll föl! Nem látja, már sohase látja többé. Nem látja meg az eget, a napot se látja többé. Nem látja többé Katót. Aztán látta maga előtt a füstöt, amely nem szállt föl az égre. Vagy az árnyéka az? Nem a füst árnyéka, az övé. Maga elé néz, ha az árnyékát látja. A nap delel, az árnyak rövidek. Ha a saját árnyékát látja, maga elé néz akkor. Nem néz maga elé. Többé sohase néz már maga elé. Az árnyék oly rövid. Hirtelen nyúlni kezd! Már nem látja a lábát! A lábát sohase látja többé! Fut előre a füvön, az árnyéka fut a füvön, a teste utána, de a lába nem mozog. Most a balkarját is előrelöki, mintha meg akarna kapaszkodni a tankban, amely ott ég, amely biztos ott ég előtte, itt, a folyó innenső partján, a Vág balpartján, egészen közel hozzá, közelebb, mint az Ardennek, közelebb, mint Ostende, itt, itt előtte, közelebb, mint Kató, de már nem éri el, sohase éri el, a balkeze is levegőbe markol, a levegő vibrál az ujjai között, nem, nem a levegő vibrál az ujjai között, fekszik a füvön, a saját árnyékát fogja, még él, még markolja a saját árnyékát a fűben, a fű puha, és már sohase látja többé...
