Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Simkó Tibor: Adieu

Aztán ütni kezdett. Jobbkarját kilökte maga elé, mintha neki akarna támaszkodni a hegynek a folyó túlsó partján. De a hegyet még nem látta, se a folyót, csak a levegőbe markolt. Nem érzett vibrálást, az ujjai közt semmivé foszlott. Aztán dűlni kezdett.

Látta az eget: kék volt, alább apró felhők húztak balfelé. Látta az ég alját: nem volt füstös, mint otthon.

Aztán meglátta a hegyet a túlsó parton. (Nem tudta, hogy a túlsó parton. Egyáltalán nem tudta, merre a folyó, mióta hátraszegte a fejét és megfordult a tengelye körül és elvesztette az egyensúlyát.) A hegyen nem volt várrom. Azokon a képeken otthon, az apja olvasókönyvében, minden hegyen volt várrom. Amikor kicsi volt, téli estéken az apja a térdére vette, egyik térdére őt, a másikra a könyvet, belélapozott, s ahol kép volt a könyvben, mesélni kezdett. Mesélt Stiborról, a beckói vajdáról, akinek gonoszságáért kígyó marta ki a szemét; a csejtei asszonyról, Erzsébetről, aki lányok vérében fürdött, elmondta a trencséni kút regéjét Omárról, Fatiméről s a gőgös Zápolyáról; mesélt királyokról, hősökről, büszke lovagokról, mesélt szegényekről, elnyomottakról. A legszívesebben akkor hallgatta, ha Jánosíkról mesélt. Azon a képen nem volt várrom. Karcsú, magas sziklán tizenketten hevertek a tűznél. A fenyves mögül hold sandított elő, s szinte hallotta a tűzön a gallyak pattogását. Ügy érezte, hűvös van a sziklán, a tűz csak az arcukat süti a heverőknek, a hátuk borzong. És az ő hátán is végigfutott a hideg. De ha az apja rákezdte a nótát, hogy Pijú chlapci, pijú v kamennej pivnici, a pincében megszűnt a borzongás, a borral előkerült a jókedv, s mire az apja altatóul az öreg bacsó dalát dúdolta, a nap is kisütött, s a cserény körüli bükkösben megszólalt a kakukk. Apjának tilinkója is volt, maga faragta még suhanckorában; szombat délután, vasárnap, ha kirándultak a zöldbe, nótázott is rajta. De hétközben fáradt volt, nem járt a szabadba. S ha mégis kiment, sztrájkok idején, vagy mert munkája nem volt, nem tilinkózott. Olyankor királyokról, urakról se mesélt, s ha nagynehezen mégis fölvette a szót, elmondta, hogyan lesz majd egyszer, ha hazamegy. Mert 'neki a haza mindig ez a föld volt, ezek a hegyek, erdők, ez az ég, ez a nap, nem az ardennes-i. De szemben a hegyen nem volt várrom. Se juhnyáj, se bacsó, se haramiák. Csak a tűz pattogott valahol, s messziről mintha folyton ez hallatszott volna:

— Ka-kukk! Ka-kukk! Ka-kukk!

Aztán látta a hegy oldalában a bányát. Fehér volt és vörösesbarna, de most az egész fehérnek tűnt, izzott, vakított a fényességben. Az apja idejében még nem volt itt. Különben talán el se megy hazulról. A kőbányában vagy a cementgyárban kapott volna munkát. De akkor még nem volt itt. Az apja nem fehér bányában dolgozik. Igaz, a kő árt a tüdőnek. A szén nem árt neki? Már megszokta. Megszokta? Ha annyi pénze lenne, akár ma is otthagyná. A természetet jobban szereti. Imádja a zöldet. Hétköznapokon nem jár sétálni, mert fáradt. De ha nincs munkája, ha sztrájk van, meg vasárnap, mindig kint kószál. Pedig arra feléjük az ég nem ilyen tiszta. Ha annyi pénze volna, biztos hazajönne. Nem jönne haza. Egyáltalán nem fog hazajönni. Nem András bácsi miatt. Anya miatt. Anya nem szokná meg itt. Hiányozna neki a tenger, amelyhez havonta lejár, hiányoznának a szülei, Lulu apó, a legöregebb halász Ostende-ban, meg anyóka, a fürge Teréz mama, aki egymaga több heringet belez ki, mint három kamaszlány. Ö, az anyóka! Hogy ropta a táncot az aranylakodalmán! Hogy kellette magát a fiataloknak! Hogy megpörgette őket! S amikor már sorba mind kidőlt, ő odaáll a zenészek elé, toppant egy nagyot és fölsikít:

— Tar an tellát!

Mert hogy Délről hozta hajdan Lulu apó.

Nem, anya nem szokná meg itt. Anyóka megszokta ott náluk, a tenger, az tenger, Délen vagy Ostende-ban. Itt nincs tenger. Itt nincs tengeri sós szél, nyirkos, párás, meleg, itt nincsenek élet-halál viharok, amikor gazdátlan házban Madonna-kép előtt gyertyát gyújtson az asszony. Az apja nem szívlelte ezt a szokást. Templomba még csak eljárt, hovatovább oda is alig.