Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Dávid Teréz: Hazatérés
Dávid Teréz hazatérés Benedek ott ült a hatalmas kávéházi ablaknál és idegesen rágta az alsó ajkát. Duzzadt, előreálló s a felgyülemlett vértől kékesbe játszó ajka volt, és hat dioptriás szemüvegéről úgy verődött vissza a villanyfény, mint két szúrós tüzes pont. A helyiségben langyos, álmosító meleg terpeszkedett, és az óriási ablaktáblákról olvadozni kezdtek a jégvirágok. Benedek elernyedt a számára immár szokatlanná vált hőmérsékletben, és úgy érezte, nincsen jártányi ereje sem. Körülnézett, bár ismerte a kávéház minden zugát. Java ifjúságát ebben a hatalmas boltozatos teremben pocsékolta el. Ismerte a mennyezetet tartó oszlopokat, melyeket csiszolt tükörlapok öleltek körül, az időként színüket váltó puha meleg páholysorokat, a sötétzöld márványasztalokat, a bal sarokban álló törött lapútól, a háttérben lapuló kajlalábúig, az ovális mennyezet gipsz-mintáinak finom hajlatai és a csillárok tulipán formájú üvegharangjai is régi ismerősei voltak. Amíg távol volt, sokszor úgy érezte, hogy ezekért a füstös falakért, ezért a hatalmas épülettömbért kell kitartania és megtennie azt pár ezer fárasztó kilométert, amelynek minden kanyarulatánál ott leskelődött reá a halál. És most itt van ... S mégis úgy érzi magát, mint egy idegen. Idegenebb idegennek érzi magát, mint Marseille legsötétebb kikötőnegyedeiben volt, elhagya- tottabb, mint az afrikai pusztán ... Az asztalok mellől, a páholyok mélyéből ismerős arcok integettek felé. Legalább is úgy érezte, hogy integetnek. Holott ezek közül sok már régen a föld alatt porladt, míg mások távoli világrészekben eresztgették soha talajt nem fogó gyökereiket. Benedek pontosan meg tudta mondani, melyik asztal kinek volt a törzshelye — a bejáratnál például szellemes újságíró barátja vitatkozott társaságával, amíg végül a folyó fenekén keresett feleletet soha meg nem oldott kételyeire. Az ablak melletti sarokban annak a politikus ismerősének tartottak fenn helyet, akit a tengeren túl akkor ütött szíven a halál, amikor repülőgépbe szállt, hogy hosszú esztendők után végre hazakerüljön. Minden asztalnak meg volt a maga története, mindegyik páholynak sokat beszélő, sokat regélő múltja. És most mindenki... mindenütt soha nem látott idegen. Idegen a pincér, aki csillogó tálcán a párolgó kávét elébe csúsztatja, idegen a kenyereslány, aki ropogós zsemlyék helyett különös ostyakölteményeket kínál reggelijéhez. Idegen a kávéházban minden vendég. A hajnali vonattal érkezett. Hideg, dermesztő szél fogadta odakinn, és ő nyolc évi távoliét után, az utcasarkon várakozott szülővárosában a kávéház nyitására... mint valami csavargó, mint valami kocsmafüstön melegedő öreg lump. Levette szemüvegét, és megtörölte könnyektől nedvesedő szemét. Hosszú volt az út idáig. Véres csatamezőkön, sötét börtöncellákon, rideg kórházi ágyakon vezetett, de a fagyott virágjait melengető hatalmas kávéházi ablak mögött úgy
