Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Hajdú András: Irma
zott, mikor újra kezdte a kiabálást: — Szégyen, a szövetkezet szégyene! Én meg túlkiabáltam: — Szégyen, amit maga csinál! Mindenfelől odajöttek. Ti is. Tudom, mondogattátok, hogy csituljak, dehát nekem kedvem jött, hogy kikiabáljam minden kínomat. Valami furcsa erő volt bennem akkor. A többit ti is láttátok. Levettem a kötényt, a fejéhez csaptam, aztán mint a süket, rohantam végig az ólban az ajtó felé ... Jött utánam, tudom... azt mondani, hogy kidobtak innen, de én becsaptam orra előtt az ólajtót és elszaladtam. Estéig csavarogtam. Járkáltam ide-oda, mint akinek semmi dolga sincs. Hatkor már otthon voltam. Nem szóltam én otthon semmit, csak ettem. Anyám kezdte: — Mi újság? — Felálltam: — Anyám, én otthagytam a tyúkokat. — Csak nézett rám, mint aki süket, nem hall. Én meg megmondtam neki: Hiába néz... otthagytam... színésznő leszek! Anyám a fejéhez kapott: — Azt már nem, az én lányom nem lesz színésznő. Meg akartam magyarázni mindent, Feri bácsit, a fiúkat, a színházi tehetségkutatást, de anyám kíváncsiskodó kérdéseire dühösen csak ennyit szóltam: — Eleget mondtam. Hagyjon engem! Bementem a szobába. Megvetettem az ágyakat. Anyám elment szomszédolni. Bizonyára megtudakolni, hogy mi történt, én meg csak ültem az ágy szélén, várakoztam. Magam sem tudom, hogy mire, csak bámultam magam elé. Valahogy csak végigfeküdtem az ágyon, elaludtam. Amikor felébredtem, már sötétes este volt. Eszembe ötlött, hoqy csak úgy ruhástól alszom. Felültem, hallgatóztam. Vetkőzni kezdtem. Mintha álmomban rámparancsoltak volna, levetkőztem teljesen meztelenre. Még sohasem néztem meg magam jól, alaposan meztelenül. Kiváncsi voltam magamra, hisz egy színésznőnek gyönyörűnek kell lenni. Az arcom nyáron szeplős, a szám se szép, gondoltam, aztán magamra kíváncsian a tükör elé álltam. Egész közel, hogy jól lássak. Sötétes volt, de láttam magam: kicsit vékony vagyok, de lábaim nem görbék és vállam, mellem is gyönyörű. Végigsimogattam magamon. Elképzeltem, hogy fognak az öltöztetőnők felöltöztetni, majd hajlongani fogok a közönség felé ... Táncolni is fogok... Olyan furcsa voltam magamnak. Táncra mozdultam, karom lengettem, a csípőm fordítottam... Mikor odaértem a tükörhöz, mintha hideg kéz nyúlt volna a combomhoz. Megrezzentem. Magamra kaptam a hálóinget, bebújtam az ágyba. Még sokáig gondolkoztam: a szeplőket kezelni lehet, a számat szépen kiigazítom rúzzsal, sűrű szemöldökömet kitépem... Eszembe jutottak a fiúk is, de csak egy pillanatra, mert így képzelődtem: nekem nem kell egyik se, férjhez se megyek, csak szeretőm lesz. Sohasem szoktam a szeretkezésre gondolni, de akkor valahogy elképzeltem a szeretőmet, aki becézget, csókol majd, és az övé leszek ... Megrezzentem, megint éreztem magamon a hideg tapintást, mint amikor a tükörhöz értem. És olyan furcsa érzés szállt meg; már tudtam, hogy a szeplők, a szám, a sűrű szemöldököm, meg minden, de minden bizonyítja, hogy én szí- nészkedni nem fogok. Nem is akarok. Szerető se kell. Színésznő nem leszek. Sírtam is. Sajnáltam magam. Mindenféle magamat: a színésznőt is, meg a tyúkászlányt is. Ügy aludtam el sírva. Reggel, mikor ébredeztem, anyám fölémállt, és csak ennyit mondott: — Hivat az elnök. El is mentem az irodába. Megbeszéltünk mindent. Elmondtam Feri bácsit; hogyan bánt velem... mi történt. Aztán azt mondták, hogy ma reggelig gondoljam meg, ha akarok, maradhatok. Meggondoltam. Visszajöttem... és most itt vagyok, ha akartok, hát kacagjatok, nevessetek ... Fel is állt Irma és szembefordult a láda mellett kuporgó lányokkal. — Miért nem nevettek? Nem bánom... Igazán nem bánom. Ajka vékonyra húzódva remegett. Szempillái alól merev tekintettel nézett maga elé. A lányok körülvették.
