Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

városláncaink gyöngyszemei Stockholmtól Budapestig romokban fognak heverni és hamuvá válni“. Ezt mondták Európának azok, akik a „wir werden ihre Städte ausradieren“ hitleri parancsát kéjelegve, Varsó, Rotterdam és Coventry elpusztításával nyitottak új — európai fejezetet a háborús város-pusztítások történetében. Ezt mondták azok, akik Budapest- nyiltvárost ostromlott várrá terrorizálták, csak azért, hogy ezzel futásukat lelassíthassák. Budapest, az európai városgyöngyszem pusztulását jajongták előre, hogy a végén ők robbantsák a Dunába gyönyörű ívelésű hidait. Az Európa-pusztítás tegnapi német tettei után, a keletkutató Georg von Rauch „A bolsevista Oroszország“ című könyvében (1955), újra a Szovjetuniót ijeszti Európa elé: „az emberi lélek irracionális erőinek és démoni ösztöneinek feltörését“. Az irracionalizmust és folyományát, a démonizmust, eddig minden rendű és árnyalatú meghatározás a német reakció és fasizmus főjellegzetességeként szögezte le. Most a céltábla-professzionista Georg v. Rauch — mert mi más a „keletkutatás“ mint céltábla állítás ? — ezt a legfőbb jellegzetességet átvetíti, áthazudj a az ellenségbe! A demagóg áthárítás, a tolvaj tolvajt-kiáltás ez iskolapéldája a céltáblaszükséglet változatlan permanenciáját szolgálja és bizonyítja.

A német külpolitikai elsődlegesség — közérthetőbb nyelven: a német imperializmus — céltábla-néppé könnyítette, aktivizálta és rontotta a németséget. A céltábla-szükséglet azonmód céltábla-misszióvá szélesült: céltáblahorizonttá, világ-céltáblává, világuralmi sugallattá. A kapitalizmusban a külpolitika — végeredményében a háború — mindig a belpolitikai nehézségektől, szociális megoldhatatlanságoktól való figyelemterelő elvonást, elvonatkoztatást szolgálja. A háború itt az egyetlen szabaddá tett és járhatóvá vált út. Kiút. Miért uralkodik a nyugati imperialisták táborában békeiszony? Mert a béke itt az ismeretlen, a próbálatlan, az alkalmazhatatlan, a kiszámíthatatlan X-tényező. A más. Valami, amivel nem tudnak mit kezdeni: bántón idegen, tehát ellenség. Háborút neki! A békepolitika teljes átváltást, változást kíván, és erre a tőkésrend önmagában és önmagából kiindulón, képtelen. A béke: az otthon. A béke: az otthonpolitika, az igazi és egyetlen belpolitika. A nyugati imperializmus, mint a tőkés érdekeltség külpolitikája, egyszerűen békeképtelen. Itt a háború az egyetlen és kizárólagos politikává lényegül, melyről csak a mélybe lehet zuhantatni és zuhanni. És az atombomba korában a semmibe. A felelőtlenség maximuma csak a minimumot, a semmit eredményezheti!

A céltábla-nép, a céltábla-politika nem ismer békét, otthonpolitikát: nyugvópontot, súlypontot, egyensúly-állapotot. Ki kell lendülni, ki kell lengenie. És ez az eredendő kényszerigézet végzetes örökösségként fordul át a céltábla muszájba. Ma a Kelet-felé fordulás jelzi a főirányt. A középkori német császárkirályok a déli célkitűzés rabjai és meQszálottjai voltak. A Dél-nosztalgiává szublimált rohanást, a távoli célt maga Kurt Breysig is csak igézetben tudja közvetíteni: A célnak „egészen messzi, hegyektől, ellenségtől körülvett, körbe- merevedett, védett, és épp azért kalandszom- juknak majdnem elérhetetlen meseországnak kellett lenni, hogy annál ellenállhatatlanabbul integessen feléjük; hogy idegen szépségtől kívánatossá ragyogva, napban és délben füröd- ve, az északi viharoktól megkeményedett, nyers érzékeiknek hízelegve, mint egy kísértő sugárzású ékszer, mindig újabb és újabb, észtvesztő rablókalandokra ingerelhesse őket... háborúkba és villongásokba csábítva, távoli messzeségekbe zúdulva, mindig újra és újra idegen zavarok és erdők sodrába merültek el... és az mindannyiszor megint csak hasonló vakmerőségekre izgatta őket“. A céltáblakényszert itt a lehetetlen fokozta önmagán túlra. A lehetetlen mérésében, megkísérlésében mindig van valami megvesztegető: pillanatra Kurt Breysig is a hatása alá került, de a végkonzekvenciát már kijózanodva jegyzi. „A német királyok és lovagok minden Dél-vonulása, Róma-útja, a hatásában legpazarlóbb megnyilvánulása volt a német lét és akarat alaptulajdonságának, melyet plus ultra-nak nevezhetünk: a határtalanságba vágyódás szenvedélyének“. A breysigi plus ultra-t, Moeller van den Bruck (a „Harmadik Birodalom“ névadója) igazolta mai valósággá, amikor elvetőn idézte Marx szavait, hogy az emberiség csak lehetséges és megoldható feladatokat tűzzön maga elé. Ellenkezőleg: „Egy faj ifjú erejét épp azzal bizonyítja, hogy látszólag lehetetlen feladatokat vállal magára“. A látszólag lehetetlen feladatok eddig mindig tényleges lehetetlenségeknek bizonyultak. A kifelé fordulás, a ki-rohanás, a tértávol-uralás, a nagy dinamikájú kilengés: visszaüt, visszaleng.

Ez a német kifelé-muszáj a Hohenstaufok idején annyira kilendült, hogy magát a súlypontot is önmagán kívülre volt kénytelen helyezni: Szicíliába, Palermóba. És ez lett a veszte. A Hohenstaufok megvalósították a totális diasztólét, annyira, hogy megfeledkeztek magáról az anyaországról, melyet közben partikuláris érdekek bomlasztottak. És ha a szász és száli császár-királyok az Alpokon át vonultak délfelé, a Hohenstc.ufoknak a visszautat kellett megtenni és erőszakkal betörni a közben bezárult német kaput. Leopold Ziegler, a Sacrum Impérium történetfilozófusa lényegében rögzíti ezt a tanulságos folyamatot: „A középkori gondolat dialektikája, tehát az univerzális gondolat dialektikája romboló, pusztító hatással ugyanazon Németország ellen fordult, mely ezt a gondolatot testtel-lélekkel az ön- gyilkosságig szolgálta. Egészen a kék Földközitengerig lendült ki ennek a gondolatnak az ingája, és innen rettenetes vehemenciával lendült vissza, hogy szétzúzza a Birodalmat“. A tér bosszút áll. Aki a kilendülést, kirohanást nem tudja abbahagyni: a cél, a céltábla mögé kerül, légűrbe, és a visszaútra nincs lélegzete, elképzelése, gyakorlata. Hitlert —