Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Szőke József: Az asszony nem vándormadár
K. Kállay felvétele — Értem és mégsem értem — felelte töprengve Václav. Már sok embert láttam, akiben volt erő, de benned valami más is van. Valami ebből a világból, ami itt körülvesz. Mindig csodáltam, hogy te tisztán tudod célodat és ezért... A lány megragadta a kezét és félbeszakította: — Ne bókolj!... Ismerem gyengéimet és egyetlen bókoddal sem teszel többé. — Nem bókolok. Csak rögzítem magamban mindazt, amit a lényed sugárzott felém. — Túlzol... — Ha veled voltam, mindig valami rejtélyes nyugalom szállott meg, erőt éreztem magamban ... Oly szükségem lenne rád ... A lány mozdulatlanul feküdt s lezárt, szempillái alól lassan folytak a könnyek ... * Az eszpresszóban valaki hangosan felkacagott. Václav riadtan kapta fel fejét. Szemben a szék már üres volt. Az asszony úgy ment el, hogy észre sem vette. Intett a kiszolgálónőnek, fizetett és fáradt léptekkel a kijárat felé indult. Az utca sötét és kihalt volt. Felnézett az égre. Az esthajnali csillagot kereste, de nem találta. — Az a baj, hogy mindig csak magamra gondolok. Félrehúzódtam és kiestem az élet nagy sodrából — mondta magában. A kocsi motorja békésen berregett, mintha erőt gyűjtene az útra. Fejét a kormánykerékre hajtotta. Ilonkán töprengett. — Talán megbocsájt, hogy fél éve egy sort sem írtam neki — gondolta s lába a gázpedálra feszült. A kocsi nekiiramodott és fényszórói belefúrtak a sötét éjszakába.
