Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Kulcsár Tibor: Két vers: Tizenhatévesek, Fehéren a télben
Tizenhatévesek Kulcsár Tibor Katonás rendben sorbagyűltek betűk térképek könyvek füzetek felett ülnek a lányok szőkék barnák tizenhatévesek hasztalan keresik a tudásvágy ihletett perceit nem tudják elűzni a varázslatot most oly érthetetlenek meg oldhatatlanok a képletek hiába kezdik élőről mindig a félbehagyott mondatot mint ősszel a burokból szakadt rőt avarba veszett vadgesztenyék úgy hullatják most a szavak szerteszét értelmüket tartalmukat törtszárnyú béna madár a tudat így ülnek könyvek füzetek felett szürke betűk képletek között s nem látják most csak őt aki mások előtt mindig a legjobb barátnő bátyja vagy osztálytárs vagy rég látott ismerős saját maguk előtt is szégyellik kimondani a szót pedig oly tisztán oly hűségesen szeretik ahogy csak nekik lehet tizenhatévesek néptelen külvárosi utcákon sétálnak vele együtt önfeledt vidám gondtalan mosollyal vagy nagylányosan komolykodón ahol nem látja őket senki sem itt kószálnak kézenfogva mint a kisgyerekek szemükben tiszta csudakék egek sokáig szótlanok aztán egyszerre oly beszédesek elmesélik hogy otthon talán már a mama is sejthet valamit s azt is hogy mi a lecke feladat és aztán lopva figyelik öt és megjegyeznek minden mondatot tudják mit mondott hetekkel azelőtt és halálosan komolyan veszik amikor álmodozva tervezik a jövőt a búcsúzásnál a csókba még egész zsenge testük beleremeg s nélküle azután a barátnők közt is oly egyedül vannak és ilyenkor is térképek könyvek füzetek felett féktelen táncba szabadult betűk s érthetetlen képletek között mindenütt csak őt látják csak őt csak két szemet tizenhatévesek végtelenül nagyon szerelmesek Fehéren a télben Állok fehéren a dermedt télben. Felettem a fagyos határban varjak szállnak, vén fák kopáran, magányosan birkóznak a széllel. Csend, csend, csend az ég alatt, föld felett — riasztó ez a béna pusztaság itt, köröskörül a messzi láthatárig e tört némaság mindent betemet. — De ez csak felszín, látszat. A föld alatt, míg itt fenn a hó, jég, mindent ellep, tudom, készül, gyűjti az életnedvet, csírázni vágyik már a búzamag. S tudom azt is: már érik a tudat a kis füvekben, hogy majd lenn a völgyben föltörnek ők is nemsokára zölden s a napfényben élesítik kardjukat. Fönn fekete a varjaktól az ég, állok dermedt télben fehéren. Vén, kopár fák birkóznak a széllel, és várják a zöld, zsendülő vetést. J. Kostka rajz
