Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Cselényi László: Földönfutók
Cselényi László földönfutók A juhnyáj csendben legelt, s a juhászok — számadó meg a bojtárja — a nyáj körül őgyelegtek. A számadó öreg volt már, görbe volt a háta, mint a furkós a kezében, a bojtár fiatal, szinte gyerek még. Ennek a fiatalnak táska volt az oldalán, abból szivárogtak elő azok a fura hangok a napvilágra: „Marina, Marina, Marina...“ A gyerek a fűben heverészett, az öreg göcsörtös botjára támaszkodva álldogált, s nézelődött a mezőn. Leginkább csak ő beszélt, a gyerek csak hallgatta, nem is őt talán, inkább a dzsessz-zenét, ami a táskarádióban tombolt. — Mert mindenki alatt van egy darabka föld ezen a világon — mondta az öreg. — Azért születik az ember erre a világra, hogy földet érezzen a lába alatt — beszélt tovább, de nem is beszéd volt ez már, inkább kinyilatkoztatás, eget perelő mennydörgés, szava keményen pattogott végig a síkságon. Addig nem ember az ember, amíg a tulajdon földjét nem érezte a lábujjai között., addig nem halhat meg az ember, amíg nem érezte tenyerében a saját tulajdon földjének a melegét. Az öreg elhallgatott, a gyerekre nézett, hogy figyelmez-e reá, de az csak ült mellette, kukkot se szólt, csak a lábujjai mozogtak a különös zenére: „Marina, Marina, Marina ...“ — Lám, nekem is volt földem — pattogott tovább a számadó, mit sem törődve azzal, hogy hallgatja-e valaki, vagy sem. — Nem halok meg én sem boldogtalanul immár, hiszen enyém volt az a föld tiz egész éven át. Barna Mihály — így hívták az öreg pásztorembert — nem ette mindig a juhászok keserves kenyerét. Nem is volt juhász tulajdonképpen soha életében, csak most, hogy az asszonyát elvitték, a gyerekei meg szerteszéledtek a nagyvilágba, most gondolta meg a dolgot, hogyhát neki se istene, se hazája, senkije a nap alatt, élni meg csak kell, ahhoz ragaszkodik az ember mind a tiz körmével, hát legalább ezek a juhok maradjanak, ezek vigasztalják meg az embert a hosszú nyári napokon nagy-nagy bánatában. — Valami kell, valami ■ okvetlenül kell, hogy húzza az embert a földhöz, az élethez, a világhoz — mondta a bojtárnak. — Mert különben nincs más kiút, el kell az embernek veszejtenie önmagát. így mondta a számadó a bojtárnak, aztán az asszonyára gondolt. Az asszonyra, akivel együtt gürcöltek negyven esztendőn keresztül, azért a darabka földért, azért a picurka házért, azért a tenyérnyi boldogságért, ami végülis alig pár esztendeig volt az övék. — Hol vagy most Marim? — beszélt hozzá a számadó, az asszonyhoz, aki most ott tölti valahol napjait a kassai ideggyógyintézetben, mert megbolondult a szegény, nem bírta már tovább azt a sok csapást, amit a sors mért rájuk az utóbbi esztendőkben. — Hol vagy most Marim? — beszélt hozzá tovább a számadó. — Milyen sorsod
