Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Világjárók

ember tiszta hitét és emberségét sugározza.

Smuul különösen az elmélkedésekben és reflexiókban bizonyul mesternek. Az egyhangúnak tűnő, mégis mindig érdekes és nem egyszer izgalmas hajóút gondolatokat ébreszt az íróban, ifjúságára és munkájára emlékezik, írói módszeréről, családi életéről, önmagáról, az apjáról vall megkapó szeretettel, miközben a nap eseményeit jegyzi fel. Ezekben a visszaemlékezésekben nem csupán széles látókörű, művelt írónak, hanem mindenre érzékenyen reagáló, színes nyelvű költőnek és lélekismerő- nek is bizonyul, és ezeknek az érdemeknek tulajdonítható, hogy útinaplóját tavaly Lenin- díjjal jutalmazták.

Aki Smuul könyvétől kalandos leírásokat, fűszeres szenzációkat vár, talán csalódik, annál t

öbbet kap az az olvasó, akit az élményekhez fűződő észrevételek és elemzések érdekelnek. Az expedíció tagjait Smuul pompás jellemfestő erővel állítja elénk; legtöbbjük hétköznapi ember, de a hétköznapi külső gazdag jellemet takar, hiszen ilyen veszedelmes sarki útra, a jégmezőkön való emberfelettien nehéz munkára korántsem a kalandosság vezeti őket, hanem az ügy szeretete, a szovjet tudomány gazdagodásának gondolata.

Az Antarktiszon a szerzőnek alkalma van eljutnia repülőgéppel a Komszomolszkája nevű sarki állomásra. Hét napot tölt itt a tenger szintje felett 3540 méter magasságban, ahol a déli sark nyarában 29 fokot mutat a hőmérő fagypont alatt. Emberfeletti nehézségekkel kell megbirkóznia, és össze kell szednie minden maradék akaraterejét, hogy jegyzeteiben megr örökíthesse az állomás négy emberének munkáját. Tisztelete, amellyel határtalan ügybuzgalmukat figyeli, a csodálattal válik határossá, amikor megtudja, hogy a négy ember nemcsak a nyarat, hanem a telet is ott tölti majd olyan hidegben, amelyben emberi számítás szerint eddig lehetetlen volt az élet. Scott kapitány a társaival együtt magára hagyottan elpusztult a déli sark rettentő fagyában, a szovjet kutatókat azonban életben tartja már az a tudat, hogy sohasem maradhatnak magukra: egy csodálatosan összeforrott, céltudatosan dolgozó kollektíva gondoskodik róluk, és mindenkor önfeláldozóan ott terem a segítséggel, ahol és amikor arra szükség van.

Smuul húszezer kilométerre van távol otthonától, de a hazai föld erdőinek illatát, az észt folyók és tavak acélszürkén megvillanó színeit mélyen magában őrzi. A természet és a benne élő ember, a havasi táj megelevenedik, élő színekben meg-megragyog a sorokban, és költőivé teszi az utinaplót ott is, ahol a napok különösebb események nélkül, egyhangúan telnek.

Az észt író könyvét azzal az érzéssel tesz- szük le, hogy olyan alkotót ismertünk meg, akit élete nagy élményei megtanítottak arra, hogy a békét szeresse, és a kommunizmust a világ legtökéletesebb életformájának tartsa.

A másik említést érdemlő könyvben. Harry -E*- Sichrovsky India felszántja könnyeit c. munkájában rendkívül érdekes és szavahihető beszámolót olvashatunk arról, hogy az éhínség és pestis egykori klasszikus földjén az egykor elnyomott nép ma valóban szabadabb életet él, kevesebbet szenved, kevesebbet éhezik. Eltűnt a gyarmati rendszer önkénye, szűnőben kaszti rendszere évezredes átka, annyi könny, annyi szenvedés szülője.

Az új Indiában barangoló Sichrovsky nemcsak a csodás régi templomokat és palotákat, a pompás síremlékeket tekinti meg, de a régi ország útjain járva eljut Csandigarhba, az Ezüst erődbe, a holnapután városába is, amelyet a világ egyik legmodernebb műépítészének, Le Corbusiernek tervei alapján építettek fel a Kashmir és Tibet felé vezető utak kereszteződésénél, hogy évek múltán India virágzó kereskedelmi és ipari központjává váljék.

Hogy milyen hatással van ez a holnaputáni város a ma emberére, arra az írót kísérő Baba Amar Singh így felel:

— Talán nem hiszi el, de a város házaiban a színes falak mögött minden egyes családban naponta, sőt óránként elkeseredett harcok dúlnak. Mert a hagyományok védelmezői nem tágítanak. De a gyászos hősöknek a „hagyomány“ szó egyáltalában nem a történelmet, a zenét, a táncot, a szobrászatot és a régi irodalmat jelenti, hanem a múlt életformáját. Ez pedig nem más, mint a piszok és a rongyok, a nyomor és a betegség, a légyveszedelem, a malária, a vérbaj, a kolera, a piszkos víz, a szemetes, lármás, büdös utcák.

— És úgy véli, hogy a csandigarhi-i új életformának meglesznek a szociális kihatásai a holnap Indiájára? — teszi fel a kérdést Sichrovsky.

— Feltétlenül — feleli Singh úr. — Már ma megfigyelhetők az előjelei ennek. A város lakói még kivihetik talán az ágyukat az utcára, ahogy együtt láttuk, de a vizet a vízvezetékből kell venniük, nem hozhatják a tóról. Szükségüket sem végezhetik el az útszélen, hanem fel kell keresniük az illemhelyet. Ha megbetegszenek, nem tekinthetik ezt többé „karmá"-nak, sorsnak és az istenek büntetésének, amelybe bele kell törődni; városunk lakói ilyen esetben kórházba kerülnek. A kaszt- korlátok kezdenek leomlani, és ha a munkások emberhez méltó életet élnek, többé nem elégszenek meg majd a rabszolgák társadalmi helyzetével. Egyenjogúságot követelnek majd és igazságos részesedést a nemzeti javakból.

Sichrovsky bennszülöttel, világos fejű, tisztán látó indiai emberrel mondatja el ezt a helyzetjelentést, amely minden pontjában találó, és csalhatatlanul mutatja a jövő útját.

Bhilában, India acélvárosában, Sichrovsky legnagyobb élménye az a barátság, amely a Magnyitogorszból odaküldött szovjet vezető szakembereket a fiatal technikusokhoz és munkásokhoz. valamint a néphez fűzi.