Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete

ő tette népszerűvé a „littérature engagée" kifejezést.) Ez a kétlakiság még nagyon jól érződik első regényében (La Nausée — A hányinger, 1938), amely tulajdonképpen nem is regény, hanem egy puhány értelmiségi „metafizikai naplója“. Az író mesterien rajzolja tehetetlen hősének, Atoine Roquentinnek szánalmas vergődését, vijjogó kétségbeesését a Bouville nevű vidéki városban (amelyben Le Havre-ra lehet ismerni). „Mindenki, aki létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább és véletlenül hal meg“ — így fogalmazza meg a regényben az egzisztencializmus egyik alaptételét, amelyet később, A lét és a Semmi-ben így fejezett ki: „Az emberi létnek nincs értelme, oka, szüksége.“ Egy évvel később megjelent novelláskötetének (Le Mur

— A fal) egyes darabjaiban, pl. a magyarul is megjelent címadó novellában és az Egy vezér gyermekkorá-ban (L’Enfance d’un Chef) már kilépett az egyéni lélek kéjes önkínzásá- nak szűk köréből és, noha változatlanul egzisztencialista módon vizsgálja a szabad választás kérdését, realista társadalomrajzot is ad. Fő prózai munkája (1945—49) a még mindig befejezetlen Les Chemins de la Liberté (A íszabadság útjai), ennek első kötete: L’Age de Raison (Férfikor) címmel magyarul is megjelent; a negyedik kötetből, amelynek címe La dernére Chanca (Az utolsó esély) egy részt 1949-ben folyóiratában közölt a szerző: a regény minden kötetében más-más irodalmi eszközökkel festi megint csak egy tehetetlen értelmiségi, Mathieu Delarue filozófia tanár kétségeit, elvetélt életét. Mathieu mindig meg akarta őrizni „szabadságát“, ezért nem ment el önkéntesnek Spanyolországba, ezért nem lépett be a kommunista pártba (Sartre kissé halványan, de pozitívan festi Brunet pártmunkás személyében az öntudatos harcost), ezért nem veszi el feleségül teherbe ejtett szeretőjét, míg végül, 1940-ben, egyetlen egy határozott tett „szabadítja fel“ végképp: mint katona egy templomtorony tetejéről reménytelenül tüzet nyit a bevonuló németekre: „A párkányhoz lépett és állva lőni kezdett. Óriási elégtétel volt ez: minden egyes lövés egy régi aggályát bosszulta meg. Egy lövés Lolára, akit nem mertem meglopni, egy lövés Marcelle-re, akit faképnél kellett volna hagynom, egy lövés Odette-re, akit nem akartam lefektetni. Ez pedig azokért a könyvekért, amelyeket megvontam magamtól. .. Mathieu még mindig lőtt, egyre lőtt: tiszta volt, mindenható volt, szabad volt.“

A ciklus, amely a háború utáni években igen nagy sikert ért el, és amelyet sok fiatal író utánzott, nem éri el sem Proust, sem Martin du Gard színvonalát. Sartre legjobb prózai írásának továbbra is A fal egy-két novelláját kell tartanunk. Regényciklusa hosszú lére eresztett coctailja a Dos Passos szimultánizmusának, a joyce-i belső monológnak, a hemingwayi filmszerűségnek; és a gide-i „céltalan tettek“, a cocteaui játékok és a malraux-i merészségek sem tudják igazi nagy

regényfolyammá feltölteni. Pedig Sartre jó író: igaz, hogy világa szűk és sötét, igaz, hogy filozófiájának korlátai megakadályozzák valóban széles világkép festésében, hiszen szinte kizárólag csak a megrendült értelmiségiek lelki válságai érdeklik, s az is tény, hogy néha erőszakot tesz a valóságon, hogy kicsiholja belőle egy-egy egzisztencialista tétel bizonyítékait, de vitathatatlanul kitűnő megfigyelő, jó életismerő, mélyen lát az emberi lélekbe, és még a legfeketébb, legundorítóbb jelenségeket is bizonyos lenyűgöző erővel ábrázolja.

De Sartre nemcsak eredeti tehetséggel megáldott prózaíró: mint drámaíró is előkelő helyet foglal el Franciaország, sőt az egész világ szinműirodalmában. A színpadnak köszönheti igazi tömegsikéreit. Kitűnő mestere a színpadtechnikának (habár olykor sajnálatosan bőbeszédű), nagyszerűen mozgatja eleven hőseit, kiválóan exponál és ügyesen bonyolítja a konfliktusokat (noha olykor a szálak kissé összekuszálódnak). Határozottan haladó, a tőkés társadalom kétszínűségét ostorozó és leleplező politikai darabjai nálunk is ismeretesek. Első drámája (1943) Les Mouch.es (A legyek) még, akár első regénye, tömény egzisztencializmus volt: a megszállt Párizsban játszott, nehézkesen metafizikus mezbe bújtatott, ó-görög tárgyú szatírának csak kevesen értették időszerű, náci-ellenes célzásait, amelyek az Elektra-monda eléggé ködös jelképei közé voltak ékelve (a „legyek“ a lelkiismereti urdalás szimbólumai). A szabadságot egyedül kivívó Oresztész tipikusan idealista és pesszimista sartre-i hős. Ilyen magányos hősök boncolják néhai lelkűket 1944-ben írt H u i s c 1 o s (Zárt tárgyalás) című, talán legjellemzőbb és bizonyos szempontból legtökéletesebb drámájában is, amely három, önnön nyomorúságát világosan látó, de tehetetlen és egymás gyötrésére ítélt ember (egy áruló, egy homoszexuális nő és egy ledér hölgy) kényszerű együttélésének fojtogató poklát mutatja be. Az 1948-ban bemutatott Les Mains 'Sales (Piszkos kezek) virtuóz drámaisággal, de nagyon is vitatható eszmeiséggel vitte színpadra a cél és az eszköz problémáját. Az 1951-es Le Diable et le Von Dieu (Az Ördög és a Jóisten) a középkor végén játszódó ateista dráma, mely megint csak a szabad választás, a jó és a rossz nagy erkölcsi kérdéseit feszegeti, lenyűgöző drámai légkört teremtve, magas színpadművészettel és egy robosztusán eleven hőssel (Goetz). Az 1959-ben bemutatott, szintén nagy drámai erejű, de a fasizmus problémáját eléggé elvontan és nem tipikusan elemző Les S é- questrés d’altona (Az altonai foglyok) című megrázóan sötét tragédia ismét megmutatta drámaíró tehetségét, de rávilágított egzisztencialista felfogásának korlátaira is.