Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - DISPUTA - Tóth Tibor: Kritika és élet

Ne az irodalmárokat szolgálja, hanem csak az irodalmat. Tárgya ne legyen csupán a művészet, hanem a művészet tárgya — maga az élet. Az életre kell hatnia a kritikának, mégpedig nem csupán a művészeten keresztül, hanem közvetlenül is. Lényegében ezek a F. X. Šalda-féle alkotó kritika régi, de állandóan időszerű követelményei. Becsületes és művelt kritikát akarunk, amely küldetését alkotó módon, a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek megfelelően értelmezi, s a maga elé tűzött célok színvonalán áll. Hogy ilyan kritikánk legyen, nem jelenti azt, hogy üdvösségünket valami eljövendő géniusztól várjuk. Ilyen kritikánk azonban — általános színvonalát tekintve — egyelőre nincs. De megvannak már a csírái, s ez egyik oka annak, hogy ne várjuk az üdvözítő lángész eljövetelére.

Az egyik alapvető vonás — folytatja František Benhart — amely megkülönbözteti a szocialista kritikust a šaldai típusú kritikustól, az a törekvés és becsvágy, hogy ne csupán a műalkotáson keresztül, hanem közvetlenül is felmérje az életet és hasson rá. Nem is általában az életről van szó, hanem elsősorban maguknak a művészeknek az életéről. Ma senki sem hisz a műalkotás folyamatának természetfölötti csodájában, amelyben semmi része sincs a művész állam- polgári erényeinek és hibáinak. Ezért nem tartom helyesnek, ha a művész életét, állampolgári tapasztalatait és gyakorlati magatartását túlzottan „tabunak“ tekintik s nem foglalkoznak vele. A művészetben is — eddiginél inkább

— az embert kell látnunk, akinek ugyanolyan emberi hibái vannak, mint másoknak.

A kritika egészségesedése és megújhodása, vagyis potenciális gondolati erőinek felszabadulása sokban a folyóiratok szerkesztőségétől függ. A műalkotás esetleg csupán kiinduló pont is lehet, amely kiváltja a kritikus gondolatmenetét a művön kívülálló tényekről. Kritikánk történetében számos példáját látjuk annak, hogy mintegy a mű margójára több lényeges és találó megállapítás hangzott el, mint a könyv minőségi értékeinek elemzése során. Ez nem jelenti a részletes kritikai elemzés lebecsülését, de a legmesteribb elemző kritika is hiábavaló, ha írója nem arra törekszik, hogy valami újat, sajátosat mondjon. Most arról van szó, hogy a kritika végre megtalálja saját értelmét, hozzájáruljon a maga részéről is az élet és az irodalom dialektikus kölcsönhatásaihoz. Az ilyen kritika nem csodaszer, amely simává hengerli az alkotó művész útját. Ellenkezőleg, megnehezíti ezt az utat, hisz egyre igényesebb célokat tűz ki. De csakis úgy teljesítheti a szocialista és kommunista kritika legsajátabb küldetését.

A „Slovenské pohľady“, a Szlovákiai írók Szövetségének havi folyóirata tavalyi szeptemberi számában közölte Pavol Števček szlovák irodalom-kritikus cikkét „A kritika problémái és perspektívái“ címmel; az írást egy hónappal később a „Plameň“ is átvette. Števček cikkének bevezetőjében a „szűk és kicsi szlovák viszonyok“ legendája körül kialakult vitával foglalkozik s megemlíti, hogy az ezzel kapcsolatos civódás és érzékenység éppen a kicsiség bizonyítéka. Hangsúlyozza, hogy a szlovák irodalom új, korszaka egyáltalán kritika híján szűkölködik, bár irodalom-kritikai cikkek megjelennek, kritika nincs, ami annak következménye, hogy nem is adódik sok alkalom a tulajdonképpeni kritikai alkotás számára. Ezzel kapcsolatban Števček megemlíti, hogy a szlovák irodalmi gondolkodás talán a legfiatalabb valamennyi európai irodalom közül. Ráadásul kezdetben nem is volt gondolkodás, csupán álmodozás és lelkendezés; s amikor gondolkodássá érett, nem irodalmi volt, hanem először nemzeti, másodszor dogmatikus, s csak harmadszorra lett romantikus irodalmi gondolkodássá. Ez az örökség még ma is kísért. Gondolkodó kriticizmusnak és kritikának mindig híján voltunk, az irodalmi kritika nem talált termőtalajra: csak tengődött és tengődik. Még a mai marxista irodalmi kritikában is szerfölött időszerű a szép- irodalom és az irodalmi kritika vitája. Nézetem szerint kulcskérdésről van szó* amelyet ha helyesen oldunk meg, végre pontot tehetünk az irodalomkritika önállóságáért és sajátosságáért folyó harc végére.

Števček felveti a kérdést, milyen legyen a szocialista irodalom marxista kritikája, mik legyenek történelmi gyökerei, s hová irányuljanak az irodalomkritika mai törekvései. Rámutat a régi orosz irodalom-kritika haladó hagyományaira, amelyek ma is hasznosak és felhasználandók a kritikai gyakorlatban.