Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Lovicsek Béla — A csillagszemű asszony

lóban, nem rossz ital", Nórád bácsi minden e: nkező tapasztalat ellenére „beszopogat egy nagy korsó habzó sört“, a szótlanság az embereknek „a bőrük alá bújik“, „Bő harmatban fürdik az ébredező, de kicsit még ásítozó me- zó", a bor „szelíd és mégis tüzes“ legyen. Az sem valószínű, hogy az apját a kórházban meglátogató gyerek — falusi gyerek! — a bűvös fagylalt szóra ilyen wertherien válaszol: „Nem bánom, hozhat,“ hogy az urát a kórházban első ízben meglátogató asszony még ha százszor is a másikba szerelmes, a kisfiára így szóljon rá: „Bőgni jöttél ide?“ Az ura állapotát meg mindössze ennyivel nyugtázza: „Látom, jól vagy, János“, valamint az sem, hogy Gaál Pista a minden szempontból kifogásolható „tényleg“ szóval vezessen be egy játékos enyelgést, hogy Gaál János a szalon-ízű „nos“ módosítószóval vezesse be mondatait („Nos, én is úgy vagyok a korai keléssel“), sőt azt sem tartjuk szerencsés megoldásnak, hogy a falusi környezetben, tehát feltehetően tájszólásban beszélő szereplők közül az író váratlanul kiragad egyet, és pontosan ezt az egyet elkezdi tájszólásban beszéltetni. (Zsófi néni: „Te, János! Isten a botba!“ stb.) Ami viszont magát „Istent a bótba“ illeti, hát ezt is lehet. Lehet a couleur local kedvéért a sezlont, a plafont, a dóznit, a büfét és a többi magyartalan kifejezést olyan szólásokkal tarkítani, mint az idézett volt, vagy mint a „Nemakarásnak nyögés a vége“, „Jól ismerem a E'akót, tudom, hogyan húz!“, „a v

illának két vége van, de az egyikkel magamagát csapja agyon!" (bár ez utóbbi kissé merész hasonlat: a villa egyik végével töztudo- más szerint szúrni szoktak), „kiugratjuk az ágyból a „hármaskeresztet“ egy-két kupicával!“, „mióta kétágú a gatyája“ stb., stb. Ugyanezek az emberek azonban két-három oldallal odébb ne viselkedjenek, ne gondolkozzanak úgy, mint a századforduló .népies“ színműveinek hajdan színpártoló néven ismeretes műkedvelői: „Jolán elsiet. Gaál János szeme megcirógatja távolodó alakját. Délibáb játszik a szíve körül, a. fülében gyönyörűséges muzsika szól: zsibbasztó vágy dalol a vérében.“

Fölöslegesnek érezzük a regény olyanféle kitételeit is, mint amilyenek az öreg Gaál monológjában találhatók: „Büszke ember a magyar, sokszor az is volt a vesztünk.“ — ami a vesztünket illeti, ebben lehet némi igazság, de éppen ezért ideje lenne már új, igazabb, tartalmasabb jelzőt kitalálnunk a magyar paraszt számára, a hagyományos büszkeséget megúnta már egész Európa, únjuk már mi magunk is.

Összegezve a regény nyelvi eszközeiről elmondottakat, Lovicseknek feltétlenül tisztáznia kell önmagában a széppróza stílusának a regényre és elbeszélésre egyaránt érvényes határait: szószerinti műfaj-tisztázásról van szó, hiszen ahol Lovicsek drámai történésektől mentes, ha úgy tetszik, a köznapok eseménytelen eseményeiről beszél, ott világos és egyszerű a stílusa, egyúttal azonban megszólal a tol- lán a riport hangja is: „Telnek, múlnak a

napok. A Gaál családban mind feszültebb a helyzet. Pista és Jolán viszonya egyre mélyül, Jánosnak mindinkább az ötödik kerék szerepe jut. Egy júliusi napon úgy adódik a helyzet, hogy Pista és Jolán magára marad a házban.“ stb.: mégis ez a tisztább, jobb, emberibb és irodalmi szempontból is élvezhetőbb hangszerelés.

Rövidebb műfajhoz szokott írónak természetszerűleg kezdeti nehézségeket okoz első regénye szerkezeti fölépítése, különösen akkor, ha maga is nem pusztán szemlélő, hanem alkotó részese a történéseknek, amelyeknek többé- kevésbé laza téma-anyagából szerves egészet kell alkotnia. Nehéz feladat ez, mert a jelen történései csak bizonyos lezárt, befejezett, már megvalósult cselekmények kapcsán nyújtanak téma-egységet: a valóság folyamatosan tovább él, tovább halad, így alkotja az élet folyamatosságát s ezért az írónak olyan téma-<egységet kell létrehoznia, amely formailag befejezett, tematikailag azonban biztosítja az olvasó valóságokból táplálkozó képzeletvilágában az eseményeknek a regény határain túlterjedő folyamatosságát. Lovicsek vejóság-szemlélete már előbbi írásaiban is az író egyik legerősebb társadalomábrázoló eszköze volt. Ebben az írásában is meggyőző erővel igazolja, hogy az író maga is együtthatója a falu nagy átalakulásának, az új falut formáló forradalmi erők aktivizálásának. Tudja, hogy a falu szocializálásának problémája nemcsak a két antagonisztikus osztály, a kulákság és a szegényparasztság közötti harcból áll, hanem a dolgok természetéből kifolyólag szakadásokat idéz elő az egy osztályhoz, sőt egy osztályon belül, egy családhoz tartozó, ugyancsak a dolgok természetéből kifolyólag ellentétes világnézeti gyökerekből táplálkozó, mégis — egyelőre még nem tudatosult

— érdekközösségben élő elemek között is. Ennek az érdekközösségnek a tudatosítása, ennek a szakadéknak az áthidalása a falu társadalomformálásának egyik legfontosabb feladata, a Lovicsek regényben éppen ennek a folyamatnak az ábrázolása sikerült a legtökéletesebben. (Eltekintve a végső kibontakozástól, amelyről a továbbiakban lesz még szó.) Az egy családon belüli látszólagos érdekellentéteket az öreg Gqál András és Gaál János, a szövetkezet elnöke képviseli. Érdemes itt megfigyelni az író gondosan felépített bizonyító okfejtését. Részlet az öreg Gaál monológjából:

„Hát azért túrta pólyáskorától a földet, azért vénült meg, hogy most emberszámba se vé- gyék?! A kilenc hektárját hánytorgatják örökké! Hát lopta ő azt? A felét örökölte, a többit meg maga szerezte, a két karjával, a tíz körmével kaparta össze. Vöröshagymán meg sült krumplin telelt, csak hogy legyen. Gyerekkorától az istállóban hált, jóformán oda is nősült, sorsa rosszabb volt az állaténál, keservesebb a kivert kutyáénál. És most? Kiseperték mindenét! Megbélyegezték! Hogy ellensége a rendszernek, hogy utálja a szövetkezetei!“