Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út
gató, utálatos remegés ujja hegyéig átjárta. Emberek siettek elő, köztük a telepvezető is, egy éltes őszhajú mérnök. Erővel kirángatták Bicskovot a fülkéből, kezét szorongatták, vállát veregették, megölelték, a telep vezetője még meg is csókolta volna, ha Bicskov hátra nem lép, s a vezető valahol az állkapcsa alatt bökte meg hideg, kemény bajuszával. Mind azt mondták, hogy Bicskov hős fiú, nincs párja a világon, ilyen meg olyan. Kiderült, hogy eléje küldtek egy embert, hogy figyelmeztesse, járhatatlan az út. De lám, ő milyen derék ember, nem hallgatott rá, kisegítette őket, sőt, megmentette a Négyes Telepet! Bics- kovnak eszébe jutott az ember, aki útközben integetett neki, s akire ő friss boldogságában rá sem hederített... — Elhoztam és kész! — mondta nyersen. — Rakják le mielőbb, elfáradtam ... A telepvezető megpróbálta rábeszélni, hogy pihenjen egyet: ott van mindjárt a telep mellett a szállás, a teherautót gondjaiba veszi az ügyeletes soffőr, de Bicskov rá sem hederített. Nem álom és nem pihenés kellett most neki. Amikor végeztek a rakodással, visszamászott a fülkébe, s kivezette a kocsit a telepről. A hosszú, már sötét utca végén — későre járt az idő — ragyogott a cégér a kocsma bejárata fölött. Bicskov elképzelte, hogyan lép be a sörszagú, fülledt levegőjű ivóba, hogyan hajtja le a vodkát a zöldes fényű pohárból, hogyan árad szét ereiben a meleg, s csapja meg fejét a kellemes bódultság, eltiporva az eleven emléket és a fájdalmat valami édes, bódult szomorúságban, s hogyan ömlik be ebbe a szomorúságba a kék keszkenőről szóló dal, s akkor egészen elfeledkezik magáról... A könnyű, szinte tapintható finom illat még mindig ott terjengett a fülkében. Már semmi sem volt benne az olcsó kölni, a púder és a nyirkos prém illatából, s ezért Bicskovban nem a mostani útitársnő emlékét idézte fel, hanem azét a másikét, akivel még nem találkozott. Ma ostobán és sajnálatra méltón tévedett, de legalább megtudta, hogy van az a másik is. Ott van benne, már egybeolvadt egész lényével, csak el ne veszítse önmagában, s akkor megjelenik szemmel láthatóan az úton, nappal vagy éjszaka, megjelenik örökre. Szabadon, mélyen lélegzett, s csillapodott a gyötrő reszketés. Az óriási teherautó, amely biztosan haladt célja felé, hirtelen csikorogva fékezett, azután élesen fordult, hátrált, majd belevillantva fényszóróinak sugarát a kocsma kivilágított ablakába, nekilendült és eliramodott visszafelé. S. Nyirő József fordítása
