Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út
kicsiny száján halkan, egyenletesen lélegzett, rövidke szempilláival eltakart szeme mintha hunyorgott volna. Aludt. Ez nem sértette Bicskovot, sőt, jól esett neki, mint a bizalom újabb jele. A leány nem fél tőle, mintha rábízta volna magát, tehát szavai a szívéig hatoltak. S Alekszej ebben a bizalmat sugárzó, védtelen álomban azt látta, hogy hallgatólagos választ kapott a nyíltan ki nem mondott kérdésre. S akkor lelke legmélyéből gyengéd, forró, izzó, reményteli, titkos szó szakadt ki. — Asszony!... — suttogta. — Kicsi feleségem! ... Magányos könnycsepp égette az arcát. Zavarba jött, elnevette magát, s meg törölte arcát a vállával. Mintha borsó kopogott volna az üvegen: esőpásztába ért a kocsi. Ilyen időben gyakran megesik az ilyesmi — egyetlen nap alatt télből őszbe, őszből télbe érkezik az ember. Az esőcseppek a széltől űzve nekiröpültek a gépokocsinak, mint sötét rövid nyilak. A motorház tetején apró források zubogtak. A szél bebújt a sárhányók bádogja alá, s a motorból áradó forróságba hideg légsugarak keveredtek. Bicskov levetette vattakabátját, s óvatosan, hogy hozzá ne érjen, bebugyolálta a leány lábát. A nyirkos szél besüvített a kocsi minden résén, de a vér forró, gyors keringése megvédte Bicskovot a hidegtől. Hallgatta az alvó leány gyenge lélegzését, s dalolni kezdett benne annak az utasnak a boldogsága, aki hosszú vándorlás után ismét hazatalált. S mint a messziről jött utas, ő sem győzött mesélni. Ha hangját nem hallja is a leány, valamilyen belső hallásával mégis megérzi. S Bicskov csak beszélt, beszélt a múltról, a jelenről, a jövőről, emberség utáni vágyakozásáról, arról, hogy ez a találkozás megmentette ... Bicskov hirtelen elhallgatott, s az üvegre meredt. A havaseső függönyén át sötét emberi alakot pillantott meg az úton. Ujját rányomta a kürt gombjára, de rögtön elrántotta, mert megijedt, hogy az éles dudaszó felébreszti a leányt. Az ember ügyetlenül hadonászott az úton, s valamit kiáltott. Bicskov megvillogatta a fényszórókat, hogy elriassza az embert az útból, s amikor az felugrott, elszáguldott mellette, még a sebességet sem csökkentette. „Foglalt a hely kedves elvtárs!“ — mondta fennhangon, mintha az ember meghallhatta volna. Előttük, a folyón túl, a domboldalon feltűnt a Négyes Telep, felette a villanylámpák füzérével. Bicskov nagy lendülettel ráhajtott a jégre, s furcsa, tapadós, bizonytalan lágyságot érzett a kocsi kerekei alatt. Ott, ahonnan jött, a folyókat vastag, szilárd jégréteg borította, kitaposott havas utak húzódtak rajtuk. Itt azonban valami baj van — olyan a jég, mint a kása. Bics- kovnak azonban nem volt más választása, mint hogy hajtson tovább előre. Ha megáll, örökre megreked, aztán nincs az a hatalom, amely kirántaná. Ráadásul a folyótól a domb tetejéig, ahová felnyúlik a telep, meredek út vezet, s a gépkocsinak szüksége van a lendületre. A fényszóró sugarai jóelőre jelezték a veszélyt: rászegeződtek a meredek emelkedőre, s szétfolytak a nedves lágy agyagon, amelyet bizonyára egy álló napon áztatott az eső. Ütnak voltaképpen nyoma sem volt, teljesen elmosta a víz. Mély, vízzel telt árkok tarkállottak az agyagvörös sávon az árkok közt, bennük patakok rohantak; Bicskov egy szempillantás alatt döntött: átkapcsolta a sebességet, nagyot lélegzett, magára vette a teher tehetetlen súlyát, s lomhán, második sebességgel kúszni kezdett felfelé. Eleinte úgy látszott, nem lesz semmi baj. A kocsi reszketett, megdőlt — már-már felborult, orrával beletúrt a gödörbe, sarat és zavaros vizet merített belőle, de kitartóan viaskodott a meredekkel. De később Bicskov érezte, hogy a gépkocsi csúszik hátrafelé, lassan és feltartóztathatatlanul siklik rézsűt vissza. Hasztalan járatja a hátsó kerekeket, hiszen a talaj csúszik lefelé, s viszi magával a kocsit. Kicsúszik a kerekek alól, beletereli őket az árokba, s a kocsi farol, mint a kutya a falusi utcán. Bicskov pedig nem tehet mást, minthogy lassan, egyenletesen, de rendületlenül hajt előre. Nem merte sem fokozni a gázt, sem átkapcsolni a sebességet — ez végzetes lehetett volna. Meg sem állhatott, hiszen akkor irgalmatlanul visszacsúszott volna. Csak kitartással, vasakarattal, szívós erőfeszítéssel küzdhette le az utat, ez pedig pokolian nehéz volt, mert minden izma, minden idegszála fellobbanást, éles, tudatos cselekvést, robbantást, harcias csapást követelt. „Nem lehet!“ — hajtogatta magában, ahogy egyenletesen és gyöngéden nyomta csizmája orrával a gázpedált, s könnyendén forgatta a kormánykereket. A gázpedálon fekvő lába szinte megbénult, mintha görcs rántaná össze zsibbadó ik- Járát, de nem engedett a csalóka fájdalomnak. Lába most bosszút állt rajta azért, hogy nem engedte ránehezedni teljes erő
