Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell

valahogy nem tud olyan biztosan cselekedni.

Na de hagyjuk a siránkozást, ezt már nem lehet visszacsinálni. Az én bajom, én hordom a terhét. Gyöjjön, járjunk együtt,

— állt fel váratlanul.

Öreg éjszaka volt. Egy ideit) hallgatagon lépdeltünk. Talpunk alatt nyugtatón ropogott, recsegett a lomb hintette szőnyeg. A folyó felé tartottunk. A keleti ég szélét befogta a tűzben égő hold vörös fénye. A partszegély távolból homályló vonalai között zsengő piros országútként kanyargóit a folyó.

— Látott már ilyen holdkeltét? — kérdezte. — Ilyet nem tudnak a könyvekbe festeni... Ilyet csak itt látni, — folytatta választ nem várva. — Az a szakállas ember a középen Salamon... térdén tartja a muzsikáját.

— Az csak olyan mende-monda — feleltem csendesen —, azt csak kitálálták, hogy Salamon hegedül a holdban.

A pásztor egy darabig zavartan bámulta a keleti égalj vörösségét, úgy látszott, az előbb mondottakon gondolkodott.

— És az a sok okos, honnan tudja, hogy az ott nem Salamon? — kérdezte.

— Látják, meg rakétával nemrégen körül is járták — magyaráztam.

— Kevesen látták azt.

— Mit?

— Hát azt a repülő frászkarikát, ami felment a holdra.

— Csak azt hiszi, amit a szemével lát?

— Csak.

— Régen járhatott iskolába.

A pásztor hirtelen meg merevülő arcvonásán látszott, hogy rosszul esett neki ez a vigyázatlan elmarasztalás.

A beszéd lázában észre sem vettük, hogy kiértünk a füzesből. Leereszkedtünk a folyó szárazaljú hullámterébe. Itt már vizhordta fövenyt kavart a lábunk. A nagy, érdes homokszemcsék tompán villogva verték vissza a hold fényét, úgy tűnt, mintha harmattól lepett aranymezőben járnánk. Kis ideig álldogáltunk, majd leültünk a langyos homokba. Oly közel volt hozzánk a víz, hogy kezünkkel is belenyúlhattunk.

— Maga biztosan csodálkozik azon — folytatta a pásztor —, hogy ilyen jól emlékszem mindenre. A pásztornép az mind ilyen ... Legelőn múlik éjjelünk és nappalunk, itt csak nagyritkán mozdul valami az életünkben, de azt a keveset, amit megéltünk, hányjuk, vetjük magunkban halálunk napjáig ... Én is, jóformán napjában számadoltatom magam, forgatom, lapozom

az életem, mint öregember egykori ábécéskönyvét. Ha megkerüli a legelő vízfelőli oldalát, jónéhány lápos mélyedést gázol keresztül. Van ezekben a torzsokokban fű és víz is, de a jószág mégis elkerüli, nem nyúl hozzá, mert keserű a füve, és ihatatlan a vize.

A tavaszon valami ormótlan nagy géppel mély csatornát ástak éppen ezeken a ko- tyalokon keresztül és tudja, hogy az a sok alja víz mind lemosódott ezekbe az árkokba. Elgondoltam magamban, milyen jó is lenne, ha az emberek lelkében is lehetne húzni ilyen árkokat, hadd csepegne belé a keserűségünk.

Mikor Jolánt eltemettük, megfogadtam magamban, hogy az első felém nyújtott kézbe az életemmel kapaszkodom belé, mert arra is rájöttem, hogy sok békétlen- kedésemnek a magányom az oka.

Kikerültem az orosz frontra, maga még gyermek lehetett akkor. S hogy, hogy nem, a lövészárokban egymás mellé kerültünk Tömöri Gergellyel. Ismertük egymást ré- gentől, hisz falubeli volt, igazi barátokká csak a front melegített bennünket... A halálveszedelemben az emberek keresik egymást, mert hisz, aki a baj társát vigyázza, az a maga életét is menti. Mondogatta is mindig egy bihari őrvezető: „Emberek, nem az istennél, hanem egymás kezében van az életünk“.

Már két napja leváltásra vártunk, amikor a Don felől megindul az orosz támadás. Néhány óra leforgása alatt úgy szétszóródtunk, mint a szélnek eresztett talu- csomó. Ment, rohant mindenki, mentette az életét, ahogy tudta. Egynapos, eszeveszett, rendetlen menekülés után Gergely lerogyott a hóra, nem bírt. Dehát csak nem hagyhattam magára abban az istenkísértő hidegben.

Cipeltem, vonszoltam magammal, összevoltak fagyva a lábai, a tehetetlenül lógó bakancsok holtan kopogtak a hó tetején... Alig tudott beszélni, a szája széle meg- kékült, de nem szűnt meg bíztatni, és egyre csak azt hajtogatta, ne álljunk meg, keresd az utat... nem szabad megállni.

Abban a nagy szorultságban elhatároztam, nem hagyom elpusztulni ezt az embert, még akkor sem, ha az életembe kerül, tán csak sikerül levezekelni közönyösségemet Jolánnal szemben, és megnyugszom végül.

Míg be nem fújta Tömöri Gergely képét a hó, veszettül káromkodott, ócsárolta az istent, a tiszteket, a földre kívánta Krisztust, hogy menetelne itt velünk, és legalább mutatná az utat hazafelé. Mert csak men-