Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell
falka porzik lefelé a töltés oldalán, egyenesen a szánkának tartva. Hallja, most is borsódzik a hátam, ha csak rágondolok arra az ordító csordára. No de nagy félelmemben rám szállt valami olyan nyugodtság, hogy gondolkodni is volt erőm. Beláttam, hogy a szánkával, akárhogy is hajtanék, a töretlen úton befognának. Kegyetlenül végigvágtam a lovakon, és leléptem a szánkáról. Az ordasok megtorpantak, az ő szemük is észrevette, hogy a zsákmány megosztódott. Nyüszítettek, vonítottak egy kis ideig, majd kétfelé szakadtak, a nagyobbik rész a lovak után iramodott, három pedig egyenesen nekem. Régen történt ez nagyon, de ha mesélni kezdem, még ma sem hiszem, hogy igazán én vagyok az, aki most itt ülök. Az volt a szerencsém, hogy az első ütésre leterítettem a kolompost... A kétágú fokával olyat sikerült csapni a nyakára, hogy azonnyomban hóba túrta a fejét... A másik kettő már ravaszabb volt... Két oldalról támadtak, az egyik folyvást a hátam mögül helyezkedett ugrásra, csak arra ügyeltem, hogy ne juthassanak teljesen a közelembe, mert ha csak egyszer is belém- fal valamelyik, vége a legényéletemnek. Forgolódtam, csapkodtam magam körül, ahogy az erőmből tellett... Gondoltam, majd csak kimerül az a két d"g ... De bizony nékem fogyott el hamarább a lélegzetem ... Hátrányban voltam azért is, mert a zsiványokat megbírta a hó, én meg egyre mélyebbre tapostam magam. Végtére is elszédültem a sok forgolódástól... Összefolyt előttem az a nagy fehérség, és mintha ezer vadállat cikázna köröttem veszettül a fogát vicsorítva ... De a bestiák is észrevették, hogy fogy belőlem a szusz, az egyiknek sikerült olyan közel ugrani, hogy végigmart a hátamon. Már azt hittem, nem szabadulok. Kicsinnyel ezután a veszetteb- bik addig ugrált-ugrált, míg kétszer belé- falt a vállamba ... Persze vérszemet kapott, az arcomhoz- kezdett vagdalni, egyízben már a lehelete is egyenesen az arcomba csapott... Nem is emlékszem már pontosan, csupán úgy ködlik előttem, hogy a kétágú hegyével fülön vágtam a bitangot... Ez mentett meg. Lélegzethez jutottam, kiléptem a hógödörből, hogy kedvét vegyem a harmadiknak is az emberevéstől, de a vesztét érezve odébb állt... A legvadabb még ott fetrengett kínjában előttem... Segítettem rajta, hogy minél előbb bejusson a farkasok mennyországába. Hej, mikor elcsendesedett a farkasvicsorgatás, valósággal leterített a fáradság ... Nem tudtam volna megmondani, ki segített ki ebből a nagy szorultságból, az ég jóakarata vagy a magam ereje. Ahogy múlt a félelmem, kezdtek fájni a marások, éreztem, hogy a hátamon meg a lapockáim körül istenesen megmocskolt az a dög ... Elindultam a tanya felé, gyenge voltam, a mozgásom olyan volt, mint a húsvéti részegé, akinek legnagyobb gondja, hogy a járt úton tartsa magát. Jolán, a tanyásgazda lánya, mikor meglátott, elémbe szaladt, és húzott, ráncigáit maga után... Olyan riadt szemeket nem láttam még azóta sem, tuszkolt befelé az ajtón, mintha azon múlott volna az életem megmentése, hogy minél előbb bévül legyek. Néma volt szegény, s úgy bámult rám, mintha én lettem volna a farkas. Szedte- kapdosta a ruhát rólam lefelé, s ahogy meglátta az összecsúfított hátamat, elkezdett sírni. Tudja, a néma ember sírása igen fájdalmas, az nem tudja tettetni magát. Jolán eleinte csak szipogott, de kis idő múltán még a lelkét is rázta a zokogás ... Lemosta a hátam, és nem tudom, honnan tanulta, olajos ruhával pakolta a sebeket. Mikor az a sok izgalom kezdett engedni bennem, szörnyűséges fáradságot kezdtem érezni, de mégsem kívántam nyugodni... Örültem az életemnek ... Csak néztem magamat, tapogattam a kezeimet, mint az életrekelt tetszhalott... Jó lett volna, ha emberek lettek volna köröttem, akik meghallgatják, ami velem történt, dehát nem volt senki a közelemben, csak az óra ketyegett, meg Jolán bámult rám szótlanul a sarokból. „Megkereszteltek másodszor is“, mondom Jolánnak, „az elsőre ugyan nem emlékszem, de ezt nem felejtem holtom napjáig sem.“ A lány csak bámult rám, nem értette szegény, amit mondok, egyszer csak leakasztja a falonfüggő krisztuskeresztet, és odatartja elém. Nem ez, magyarázom neki... nem érted, szentelt víz nélkül kereszteltek... a pokol tornácán jártam, oda meg nem jár se Krisztus, se pap... Nem érted?... Most térdre kéne ereszkednem, hogy hajnalig egyfolytában imádkozzak .. . Dehát, kinek is adjak én hálát... Nem érted ? Nagy kár, hogy lakatra zárták benned a szót, Jolán. Tudja, félig gyerekember voltam, nem volt még ügyem fehérnéppel, Jolánt sem tudtam komolyan venni, nem ismertem. Meg az örökös szótlansága miatt vala
