Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell
valakihez tartozni kell Dobos László Több, mint négy esztendeje ismerkedtem meg Bekei Jánossal egy meleg nyári éjszakán. Réglátott ismerősök ülték körül a tüzet, akik úgy jártak évenkint a folyópartra, mint a zarándokok; számontartot- ták Medárdot, tudták, ha ez a nap esőt hoz, utána negyven napon át permetez az ég. Évek során azt is kitapasztalták, hogy a déli és a nyugati szél eső hírnöke a Tiszaháton, az északi pedig sarat szárító és útrahívő. Ha száraz volt az idő, messzire az öreg füzesbe telepedtek. Tisztást taroltak maguk körül, és kimért mozdulatokkal sátorveréshez kezdtek. Olyan fontoskodó ábrázattal tették ezt, mintha egy középkori vár fun- dusát ágyazták volna széltében hosszában. Igaz, nehéz is itt feszítő vascölöpöt a földbe tartósítani, mert ez már közvetlen Tisza- part. Elég, hogy megmerüljön a folyómeder, és már a fűzfák tövében is locsog a víz. Estére füst gomolygott a széles ég felé, edénycsörömpölés és fűzfagally sercegő, sistergő ropogása tarkította a nyugvóra térő alkonyt. A szó ilyenkor nem keresi párját, válasz nélkül elül az estben. Az értelem fáradt, pihenésre vágyik, a lélek görcseit, gyűrődéseit egyengeti a csend. Az estében szálló füstöt híradásnak, hívásnak tekinti a síksági ember. Aki látja, nem tudja megállni, hogy oda ne közelítsen. A tűz körül ülők észre sem vették, mikor halk jóestéttel egy ember lépett a lángok világító fénykörébe. Gubancos pulikutyái vakondtúrásként domborultak lábaihoz. Görcsösvégű botjára támaszkodva szó nélkül figyelte a jelenlevőket. így találkoztam először Bekei Jánossal. A pásztor egész este alig szólt bele a csapongó beszélgetésbe, csak nézte a tűztől piruló arcokat. Ismerkedett. Azt se vettük észre, mikor lépett el a hunyorgató tűzbokortól. Csupán a roppanó fűzfagallyak és az egymáshoz csopódó ágak halkuló zaja jelezte lépteinek irányát. * * * Igaz, a múlt nyáron találkoztunk néhányszor, azonban hiába volt minden igyekezetem, nem tudtam benne kedvet melengetni a beszélgetésre. Kérdéseimre kelletlenül, töredezve válaszolt, vagy egyszerűen hallgatott. Hálót javított a serény mellett, mikor egy délután ráköszöntem. Szívesen fogadott, de mindjárt láttam, hogy nem beszélgetésre termett idő ez, mert Andrist túlságosan lefoglalta a szétszakított háló foltozása. Szótlanul figyeltem ujjainak nehézkes, mégis határozott mozdulatait, mikor felém fordulva megszólalt: — Miért akarja, hogy meggyónjam magának az életem? Váratlanul ért a kérdés, meglepetésemben nem is tudtam, mit válaszolni. — Csak kérdezget szakadatlanul — folytatta kissé dühösen. — Mit mondjak, láthatja, tele vagyok békétlenkedéssel... Nem lehet nyugta az embernek se magától, se mástól... Bosszúsan választ kerestem erre a rendreutasításra. Azonban mielőtt megszólalhattam, ő folytatta: — Hát valami szép nótát nem hozott magával ? — Hallottam néhányat. — Elmondhatna egyet. — Most? — Ha nem restellené. Kérdezgető kíváncsiságom egyszeriben lehűlt. Ingerült lettem, merthát csak nem kezdek el nótázni forró napsütésben a legelő kellős közepén. Csúfolódott velem. Egy lélegzésnyi ideig hallgattunk, hirtelen belémmart a gondolat, hogy valamiképpen visszaadjam a leckéztetést. De türtőztettem magam, inkább elköszöntem, s elindultam hazafelé. Másnap délután beüzent a fiatalabbik bojtárral „ha nem sajnálja az éjszakát, tanyázzék le a vízpartjára, két közzel akarjuk lehúzni a nagy lapályt, segédkezhet is valamit“ — hadarta el egyszerre a fiú.
