Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Kezes József: Felismerés
A látomás olyan eleven volt, hogy az ő nevével szólítottalak. S a karom egyre ölelt, szorított. Az első pillanatban engedted is. Aztán mikor ráeszméltél a valóságra, hogy az ölelésem másnak szántam, kiszabadítottad magad a karjaimból. Ezután csak félve fogtam derekad___ Kedves és bájos voltál Ilonka, semmi fölösleges nem volt rajtad. Minden illett hozzád: a ruha, a mosoly, a kacaj ... Minden, minden ... — Nagyon tetszel nekem — tört fel belőlem. Hirtelen elhallgattam. De későn volt... Mondott valamit? — kérdezted boldogan, kipirult arccal. — Nem... de igen — mondtam gyorsan és sietve hozzátettem: — Miért nem hord nyakláncot? Én szeretem ... — Engem?... — vágtad rá nyomban, bár kissé meghökkenve. Hallgattam. Nem tehettem mást... Láttam rajtad, hogy te is küszködsz. Tehát te is úgy voltál, úgy éreztél, mint én. Ez boldoggá tett, és egyre jobban engedtem részegítő mosolyodnak, szépségednek, a homlokodra hulló hajtincsednek ... Te aztán folytattad: — Nem... de igen — mondtam gyorsan, megtagadják önmagukat. A férfi legyen határozott... Majdnem a kör közepén egy pillanatra megálltunk. Karom még a derekadon nyugodott. Nem volt erőm elengedni. Nem tudom, miért, megint Mária arca bukkant fel előttem ... és egyre közeledett... Egész közel ért... Éreztem leheletét... Ekkor láztól kicserepesedett számon csók csattant. A te csókod, Ilonka, Mária eltűnt ... És újabb csók, majd még egy s megint egy. Arcom szinte égett. Teljesen átadtam magam a kábulatnak, és viszonoztam a csókokat, mert éreztem, hogy nincs vissza út...-— Táncoljunk — mondtad aztán bájos kedvességgel, és újra peregtünk, forogtunk. Fejed olykor a vállamra hajolt, arcod az arcom égette, és úgy éreztem, azt éreztem, hogy sosem lesz vége. közben pedig arra gondoltam, hogy mily tiszta és őszinte vagy. Tánc után az asztalodhoz vezettél. Bemutattál barátnődnek. Vidám voltál s derűd átragadt rám is. Éreztem, örülsz, hogy velem vagy. Elpirultál, mikor az asztal alatt véletlenül összeért a lábunk ... Hazafelé menet mondtam el, ki és mi vagyok. Mik a terveim, céljaim, vágyaim; hogy főiskolai tanulmányokra készülődöm, hogy kommunista vagyok. Aztán te is szóltál néhány szót madagról; hogy boldog akarsz lenni valakivel, aki meg fog érteni, aki szeretni fog, akit te is szeretni tudsz majd és halkan, egészen halkan tettél célzást arra, hogy olyan valakit, mint én vagyok. A lakásod elé érve megkérdezted: — Mit gondol felőlem? Rövid habozás után válaszoltam: — Semmi rosszat. — Őszintén mondja ezt, Dani? — Őszintén — válaszoltam. Lehajtottad fejed. Kis idő múlva azonban rámemelted tekinteted. Jól láttam a benned végbemenő változást. Szemed könnyes lett, ragyogott, mint a csillag. Aztán megcsókoltuk egymást. Vad csók volt az, nagyon vad... — Maga jó hozzám, Dani — mondtad szinte ittasan. — Hisz alig ismer, Ilonka ... — Egy nő sok mindent megérez. Ezután alig esett szó közöttünk, de annál többet csókolództunk. Pezsgett a vérem, kért, követelődzött a szám, mert könnyűvé, boldoggá tett az ölelésed. Nehezen búcsúztunk. Egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha még mondani akarnál valamit. Megvártam, míg a kapu becsukódott mögötted, csak azután indultam mély gondolatokba merülve hazafelé. Tudtam, hogy szeretjük egymást, mégis furcsa érzések kísértek hazáig ... 3. Másnap csütörtök volt, alig vártam, hogy együtt lehessünk. Meghívásodnak eleget téve az egyik vendéglő félreeső sarkában ebédeltünk. Észrevettem, hogy tartózkodóbb lettél, mint előző nap voltál. Ugyanakkor csinosabbnak láttalak, noha egy csipetnyi festék sem volt rajtad. Ekkor tettél említést arról, hogy tévúton a filozófia első évfolyamát vég zed, s utána nyelveket akarsz tanulni. Főleg magyart és németet, de még az oroszban és a lengyelben akarod tökéletesíteni magad. — Fogja-e bírni? — kérdeztem. — Ki akarok tartani elhatározásom mellett. t“ Nehéz lesz! — Semmi sem nehéz. Egész lényemet az a gondolat töltötte ki, hogy minden perc közelebb hoz bennünket
