Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Farkas Jenő: Jázminvirágok illatával
Farkas Jenő jázmin virágok illatával A csilagoknak útja fényes, a virágoké zöld selyem — mily tarka, szép, mily enyhe kékes színű a messzi végtelen. Felhős az égi rétek enyhe — csillagnak lenni de szép lenne! Virágnak lenni szebb lehet... Bár szívet tár az égnek kely he, — de szebb az üde levelet morzsolgatnod ujjad között, ha csillagokig költözött szemednek szomjas pillantása. Ó, csillagterhes őszi éj! Jázminvirágok fakadása s illata fel az égig ér. Mert illatnál szebb nincs a földön, hol minden, minden változó — az illat is, a színek árnya, a rügy, a lomb, a víz, a vér. Add nekem a jázminvirágot acélszínű ég, őszi fagy! Vénusz szépsége messzi fénylik, csillagos ég, de messze vagy! Ki a halálra gondol, annak az életre nincs ideje. Pókok nyomán csak pillanatnak száll fonala. Az ég teje így válik színezüstté olykor, de friss tavasz jön, s int a nap, fényben fürdő cicám dorombol, s a fájdalom lágy seb marad. Marsot kérem: vesse le kardját, a virágporzók színaranyját ne gyújtsa véres, vad csatára! — A csillagoknak útja fényes, a virágoké zöld selyem. A virágillat útja álom, a virágillat nesztelen. Csillagfény, fényév, Végtelenség .. . Mit ér az élet, hogyha nem érzem a virág illatának bódító ízét — s fodra sem csobban a Végtelen vizének véges életem partjain! Jázminvirágom hószínének és hószínű szép szirmain a csillagoknak kedve reszket. A fény kialszik s újra él... Jázminvirágos néma kertnek bolygó illata száll felém. Csillagok titkát most kutatjuk Az ember szárnyal, egyre fel, hol csillagkaravánok útján elmét üdítő vízre lel. Üj Ikaruszok kelnek útra s nem olvad már meg a viasz — jázminvirágok lángra gyúlva üzennek — illattal — s vigasz kíséri azt, ki csügged néha ... Bár érteném a Végtelen csillagmezők zenéjét! — még ma kitárnám fonnyadt két kezem s fülem betömném lágy viasszal, harapnám csontos öklömet, úgy szállnék fel a csillagútra, fel, fel a fényes Végtelenbe, tágranyílt szemmel újra s újra keresném a jázminvirágot, beszívnám édes illatát, — mert virágillat nélkül átok a zengő csillagmilliárd! A csillagoknak útja fényes. A virágoké zöld selyem. Bár tarka, szép, és enyhe kékes a messzi rémlő Végtelen: ha egyszer fényévek szemével néznének rám a csillagok: érzem, akkor sem feledném el a jázminbokrot — s illatot keresnék ott a Végtelenben, hol fénysziporkák közt lebeg az új embernek új reménye a jó öreg föld felett. Ikarusz az egekbe vágyott, de megperzselte őt a nap — feledte a jázminvirágot, s a szárnya ott fenn szétszakadt. — Kell a föld ... Kell a szín ... Az illat . . . Kell az álom ... Vágy ... Látomás . .. hogy ne feledjem csillag fényben a virág selymes útjait — s hogy kísérjen a messzeségben a virágillat-áradás. Jázminvirágok illatával a végtelenbe szállva, fel, — szívem lágy illatokkal áldva az ég új csillagára lel.
