Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Bábi Tibor: Eltorlaszolt út
gőgjét, mi oszlatja el körötte a megvetést és a hallgatást? Csak a pincér lép oda asztalához, és köteles udvariassággal kérdi: — Parancsol, doktor űr ... ? Milán barátom rendben valónak találta a számlát. Most megkönnyebbülten mosolyog, örül, hogy aggodalma feleslegesnek bizonyult, hogy becsületes emberekkel volt dolga. Milyen más ez a legényke, aki nem volt és sosem lesz egy hajmeresztő ka- londortörténet hőse. Aki napközben a gépgyár józan munkása, munkaidején kívül pedig polgártársainak érdekeire ügyel. Nincsenek különösebb bonyodalmai az életben, önmagával is csak ritkán kerül ellejnmondásba. Most leginkább az a rozsnyói lány nyugtalanítja. Eljön-e vagy nem jön, vagy ő menjen haza? Ej, ej, Milán barátom, mióta tart ez a szerelem ? Azt mondod, három éve? És hányszor látogatod meg esztendőnkint ? Ritkán, bizony ritkán. Csak karácsonykor vagy hús- vétkor. Milán barátom, nem akarlak lebeszélni erről a dologról, se hűtlenségre nem oktatlak, mégis azt mondom, nézz körül jobban itt Déčínben, akár itt ebben a teremben. Van itt lány elég. Hidd el nehéz dolog ötszáz kilométereket utazni, s még nehezebb várni a karácsonyra vagy a húsvétra. Dehát ez a te dolgod, meg a rozsnyói lány dolga, aki ápolónő valahol Sliáčon. Mindezt nem mondom, csak gondolom, mert okos embernek tartom Milán barátomat, s maga is rájön, hogyan igazítsa el szerelme és házassága gondját. Kifizetjük a sört, aztán elbúcsúzunk. Látom, hogy Milán már egészen megfeledkezett a doktorról. Kissé fáradt, mert k9rán kelt. Fejébe nyomja kalapját és kifordul a szálló bejáratán. Még egyszer utána tekintek, de csakhamar eltűnik a sötétes tér és utca forgatagában. És újra itt állok az Elba hídján. Ezt a hidat aknázták alá annak idején a gálád kezek. Most mintha emelkedne és alászállna, minden eresztékében meginogna. Ügy látszik rosszak az idegeim; azon kaptam magam, hogy kiáltani akarok. Nem, nincs miért kiáltanom. Ďak vagy Dék városa békés munkában sürög. Negyvenezer főnyi lakossága nem készül se tüntetésre, se felvonulásra. Gyanús árnyékok se settenkednek a híd körül. Letekintek a folyam vizére, majd föl északnak. Onnan várták évszázadokon át a veszedelmet. Képzeletemben, mint egy televíziós ernyőn Berlin utcái jelennek meg. Látom a Brandenburgi kaput és Friedrich-Strassét. Az övezethatáron túl amerikai és francia tankok csörömpölnek a kövezeten, eminnen meg a Német Demokratikus Köztársaság népi rendőrsége cirkál. A diplomaták számára fenntartott átjárónál olykor rövid ideig tartó torlódás támad. Az ernyő előtt hirtelen árnyék bukkan fel, N. doktor arca és alakja. — Eltorlaszolták az utadat, doktor — mondom a képzeletbeli figurának. — Bár előbb torlaszolták volna el! — sóhajt hangtalanul. — Nem értlek, sehogy sem értlek. A pénz miatt tetted volna? — Amiatt is. Meg német vér csörgedezik az ereimben. — Akkor hát hogy maradtál itt... ? — Az apám ellenálló volt. Érted? Ellenálló ... ! — Akkor nagyon aljas vagy. Hiszen apádat is elárultad. — Én sose tudtam hinni abban, amit az apám hitt. — Most mi lesz veled? — Megölöm magam. — Nem bírod a munkát? Megalázónak tartod ? — Azt még el lehet viselni. Nagyon is el lehet viselni. De gondold meg, elmúlik két év és feloldanak a tilalom alól. Üjra szkalpelt veszek a kezembe. Mondd, te mit tennél, rámbíznád az életedet? Senki se bízná rám, hát ezért kell megölni magamat. — Irgalmatlanabb vagy, mint a társadalom, s azt hiszen nagyon gőgös. A munkához és az élethez mély alázat kell. Érted? ? ? ? — Nem? Akkor jobb, ha valóban megölöd magad ... Erőszakkal elhessentem a képzeletszülte képeket. Alattam nyugodtan folydogál az Elba vize. Köröskörül zöld, sárga, vörös színeiben lángol a táj. Milyen jó volna gondtalanul hosszú túrára indulni a cseh Svájc púpos hegyei és romantikus szikálái közé.
