Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Bábi Tibor: Eltorlaszolt út
tanítónő, morva származású asszony — tulajdonképpen nem is az édesanyja, apja második felesége. Most Brno környékén tanít valami kis faluban, apja is ott telepedett meg. Ő meg idevetődött, s a gépgyárban dolgozik. Funkciót tölt be a CSISZ üzemi szervezetében. Csakhamar a párt tagjlelöltje lesz. Beszédközben olykor végigsimít rakoncátlan szőke haján. Olykor eltűnődik, olykor mosolyog, mintha valami kedves, majd szomorú emlékek foglalkoztatnák. Kissé furcsálom környezetünkkel szemben tanúsított közömbösségét. Jobbra, balra az asztaloknál csinosan öltözött fiatal lányok csevegnek, s ő mégcsak lopva sem pillant arrafelé. Pedig derék, vállas legény, férfias metszésű arca, ajkának lágy vonala és hosszú szempillája érdekes ellentétben keveredik, s a szomszédos asztalok felöl nem is közömbös pillantások lövelnek felé. Ügy tesz, mintha nem venné észre, vagy valóban nem is vette észre. Kissé elko- morodva folytatja az előbb megkezdett beszélgetést. — Látja, minden rendben volna. Dolgozom, megbecsülnek érte. A város is szép, környékének talán az egész világon nincsen párja, mégsem tudok ittragadni. — Annak biztosan oka van, — mondom komolyan, csak befelé mosolygok. — Hát igen, — mondja a fiú nagyot sóhajtva, s egy kissé megviselt fényképet vesz elő tárcájából. Szokványos mellkép, retusálva, megszínesítve. Barna hajú fiatal lányt ábrázol. Kissé mereven tekint a szemlélőre. Nekem, az idegennek nem mond semmit, csak annyit, hogy lány és fiatal, tehát szép, de Milán barátom nem tud betelni a nézésével. — Rozsnyói lány, ápolónő a sliáči fürdőben. Nem akar az idejönni egy világért sem. Lám, mit nem tesznek az asszonyok? Az egyik az apát ragadta ki megszokott környezetéből, a másik a fiút vonza haza ellenállhatatlanul. — Hazamegy? — kérdem. Vállat von. Nagyon bizonytalan, mint akit fogva tart egy nála erősebb hatalom. A megviselt fénykép újra eltűnik a tárcában. Mihelyt a nyugtalanító talizmán a tárcával együtt zsebébe került, hirtelen jött ellágyulása is elmúlt. Közömbösen, kissé fáradtan körültekintett, majd a számla után nyúlt: — Talán mehetnénk is...?! Már épp hívni akartam a fizetőpincért, s akkor egy deresedő hajú, hajlott hátú férfi bukkant fel a bejárati ajtó küszöbén. Az arca értelmes ember arca volt, mégis visszataszító, mintha foszlásnak indult volna. Valami fonnyadt gőg borította; lefittyedt szája szélén megvetés és undor, a szeme zöld vagy kék volt, megállapíthatatlan színeket váltott a csillárok fényében. Kabátja, nadrágja lötyögött rajta, mint a beteg emberen, aki hosszú kórházi kezelés után nagyon lefogyva került az utcára, s még nem ért rá új méreteihez igazíttatni előbbi állapotához szabott öltönyeit. Pedig a ruha szokatlanul jó szabású volt és kitűnő anyagból készült. Az a ruha, mintha vadonat új lett volna, mégis igen régi, talán valami sokáig rejtegetett garderobból került elő, talán nem is mindennapi viselésre szánt öltöny volt, de színházi jelmez, s átható naftalín szagot árasztott. A férfi egy pillanatra habozva megállt az ajtóban. Arcát megcsapta a terem levegője, fülébe tódultak a vidám hangok, halk kacagások, szeme egy pillanatra körbe futott, s meg-megérintette a gondtalanul pihenők vidám arcát. Akkor mintha visz- szahőkölt volna, egész megjelenése riadalmat tükrözött. Még egy pillanat, s talán visszafordul, kimenekül a sötét utcára. Mégsem. Gyulladt, nehéz szeme héja csaknem egészen beborította bizonytalan színű szemét, csak pilláinak ernyőjén át fogta fel a színeket, arcokat, árnyakat. A válla meggörnyedt, mintha ezernyi, megvető tekintet sújtotta volna hirtelen, és természetellenes, feszélyezett testtartással elindult a magánosan álldogáló sarokasztal felé. Ott aztán leroskadt a székre. Ujjait ösz- szefonva kezét a fehér abrosszal leterített asztalra helyezte, s nézte, egyre nézte a kezét, a súlyos és éles tárgyaktól itt-ott felsebzett bőrét, töredezett körmét, a pórusaiba és a bőr repedéseibe beivódott szennyet és olajat, a munka eltörölhetetlen nyomait. Frissen borotvált, púderrel szárított arca szinte világított, és olyan volt, mintha minden pillanatban leválhatna, leeshetne, hogy koppanva az asztalra hulljon, mint egy régi, színpadi maszk. Ó, mi van e mögött az álarc mögött, mi rejtezik nehéz, gyulladt szeme héja mögött, egész lényének, megjelenésének, magatartásának rikító ellentmondásai mögött ? Milán barátom talán ösztönösen megér-