Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Vladimír Mináč: Élők és holtak

vigyázzban állt, és egész testében reszketett, Krempažský túrós képe a mellére kornyadt, de Willi Krebs sturmführer nem olvasta a nevüket, Krempažskýnak volt egy bátyja, a bátyjának meg pénze, Erich Janke obersturmführer az elvek embere volt, de elvből nem ellenezte a vesztegetést, ha megfelelően nagy ösz- szeg pénzzel történt. Ezért Willi Krebs sturmführer nem olvasta fel Krempažský és Pavel Jozef Janik nevét, bár ezer kedve lett volna hozzá, de tisztelte a rendet és a nyomtatott betűt.

A folyosón álltak, vagy húszán lehettek, csupa férfi s köztük Rosenthalné, a kis Gizella és a még Kisebb Lujza. Markech tanárt két SS-legény vitte ki a cellából, karonfogva tartották, míg Willi Krebs sturmführer leellenőrizte a névsort, mert Markech tanár még mindig nem tudott lábra állni. Az egyik SS-legény odaszólt neki, nem félni, majt pecsináljuk, szudéta-vidéki volt, és azt akarta mondani, majd valahogy megcsináljuk a dolgot. Markecht tanár nem félt, meg volt győződve róla, hogy nem fél, s hogy már nincs mitől félnie, semmi sem lehet rosszabb annál, ami volt, nem érheti már semmi rosszabb, mint ott, a vasaló műhelyben, ahol a hegyes orrú gárdista kezében suhogott az acélvessző. Willi Krebs sturmíührer végig olvasta a lajstromot, a névsor rendben volt, minden a legnagyobb rendben volt, a sturmführer gondosan összehajtogatta a listát, kabátja zsebébe tette, kesztyűt húzott, és most már indulhattak. Lementek a földszintre, aztán áthaladtak az udvaron, a kápu magától kinyílt, nem lehetett látni, ki nyitotta ki, az az érzés támadt az emberben, hogy a kapu magától nyílt ki, hogy a börtön kiokádta ezt a húsz embert, és lemond róluk. A tér fölött ragyogtak a csillagok, világos, hideg és messzi csillagok, világos és hideg volt a végtelenség, és Markech tanár arra a beszélgetésre gondolt, amelyet Krap Hankával folytatott, kedves és őszinte lányka volt, remélte, hogy jól megy a sora, vagy legalább is még nem volt része a legrosszabban. Markech tariár bízott önmagában, nem félt, a talpa szörnyen sajgott, minden lépés után a kínok új hulláma öntötte el, de nem félt, bár tudta, hogy elérkezett a vég, mindnyájuk közül egyedül ő nem reménykedett már semmiben, mert megszokta, hogy a dolgokat úgy lássa, amilyenek a valóságban. Nem félt, bár aggódott, hogy az utolsó pillanatban mégis félni fog, nem akart megalázva meghalni, nem akarta, hogy a félelem az utolsó pillanatban megalázza, nem félt, csak valami sajnálatot érzett, nagyon bizonytalan érzés volt, de állandóan érezte, végigkísérte az egész hosszú és fájdalmas úton.

Rosenthalné karján vitte Lujzát, másik kezével a kis Gizellát fogta, a kis Lujza nyűgösködött, mert álmából ébresztették fel, előbb nagyon megijedt és csendben volt, de most nyűgösködni kezdett és mindig kérdezett valamit. Miért kell megint mennünk, kérdezte a kis Lujza, miért megyünk megint, pedig még éjszaka van, mami? Légy csendben Lujza, kérlelte Rosenthalné, egy szót se szólj már, Lujzácskám, csitítgatta, most csendben kell lennünk. Rosetnhalné is tudta, hogy az út vége felé haladnak, hogy közelednek az út végéhez, ezt tudnia kellett, de még mindig reménykedett, hogy sikerül elkerülniük a legrosszabbat, ha csendben lesznek, ha nem hívják fel magukra az SS-legények figyelmét. A kis Gizella csendben is volt, hősiesen tipegett Rosenthalné mellett, és tudta, hogy nincs már miben reménykedni, és kis szíve szorongva vert, vergődött.

Az öreg Melicher nyugodt, egyenletes, öreguras léptekkel haladt, leszámolt mindennel és mindenkivel, most nem sajnálta már régi pénzgyűjteményét sem, amelyért annyit bánkódott a börtönben, nem törődött vele, mi lesz a gyűjtemény sorsa, volt-e értelme annak, hogy egész élete hosszán fogva tartotta a gyűjtőszenvedély, most távol állt tőle az egész érme-gyűjtemény és a gyűjtés szenvedélye is, távolinak és kissé érthetetlennek találta. Kissé nevetségesnek érezte, hogy egész életében érmeket gyűjtögetett, hogy erre a nevetséges és jelentéktelen dologra fecsérelte egész intelligenciáját, minden erejét és pénzét. Most tudta, mi a fölösleges, jelentéktelen, nevetséges és hiábavaló, és megértette azt is, hogy gyűjtőszenvedélye az önzés egyik megnyilvánulása volt, önző hiábavalóság, szerény hiábavalóság, amely hiábavalóan fitogtatta szerénységét. Nyugodt, kiegyensúlyozott léptekkel haladt, semmi sem lázadt fel benne, amikor arra gondolt, hogy közeledik az út végéhez, kiegyensúlyozott üresség volt benne, semmi szenvedély, mindig büszke volt rá, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott és