Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

12. Változatok a változatlanságban

Fejtegetésünk során többször leírtuk: a bonni állam a német militarizmusból adódó változatlanság mai példája, és hogy itt a hitlerizmus sem jelenthet kivételt, annál is inkább, mert minden új német hegemóniakísérletnek vissza kell nyúlni az előző menet eredményeihez és tapasztalataihoz. A történelem azonban sohse ismétlődik szószerinti azonosságban. A német neofasizmus sem követi szolgailag Hitler útját, mert ha kell: egyenesen megtagadja, sőt bűnbakká avatja. A fasizá- lódás mai folyamata sokban eltér 1933-tól és van úgy, hogy tudatosan és kirívón ellenkező formákat mutat fel. Niemöller — az antifasiszta evangélikus hitvalló egyház feje, Hitler egyik leggyűlöltebb ellenfele és koncentrációs táborainak foglya — Niemöller 1949-ben a német neofasiszta valóság eldöntő komponenseit kívülről határozza meg: „A nyugatnémet államot Rómában nemzették és Washingtonban hozták a világra“. Ha sok igazság is van e mondatban, az ilyen sommás felvázolás mégis elejti a legfontosabbat: a német reakciós adottság változatlanságát, és ezen belül a változót, az újat, mely azonban, lényegét tekintve nem változás — de változat csupán.

Mi az, ami a változást legjobban determinálja, mi az az új, mely felfigyeltet? Egy mondattal felelhetünk: a hitleri „népi“ rasszizmussal szemben, az arisztokratizmus és plu- tokratizmus nagyobb súlya és jelenléte. A különbség a hitleri plebejusi vonásokból adódik. Hitler, akit a német monopolkapitalizmus segített uralomra, joggal, jogtalanul még „népi imperializmusról“ beszélt. A Higgenbergek azt hitték, hogy Hitler készséges, engedelmes bábjuk lesz, akit a tőkeérdekeltség drótján rángathatnak. De csakhamar kisült, hogy Hitlerben törököt fogtak, aki nem enged: a Kruppok szívesebben dolgoztak volna együtt az egy- gyÖkérű, egyivású Ludendorf—Hindenburg-féle óferíeralitáSsal, mert ez az övék volt. Krupp és Ludendorf között nem lehetett semmiféle különbség. Hitler viszont — a meglepetések embereként — maga a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság volt végig. Egy Thysennek emigrálnia kellett és a gyárak és üzemek sorsa fölött a kaszárnyaszocializmus diszponált. A monopolkapitalizmust ugyanakkor e szélhámos „népi imperializmus“ felöl még egy másik veszély is fenyegette: a Göring-féle újgazdagok telhetetlensége, a pártvezérek és pártboncok harácsoló önzése. A „népi imperializmus“ — a népi érdekek sutbavetésével — egy új, tőkés réteget vetett felszínre, mely parvenűmódra hirtelen és gátlástalanul — holttesteken és országokon átgázolva — duzzadt milliomossá, és ez az új réteg nem engedte meg sem a monopolkapitalizmusnak, sem a „népi imperializmusnak“, hogy potenciájának, befektetésének és véradójának megfelelő részt kérhessen a zsákmányból. (Hasonló helyzet alakult ki

Franco Spanyolországában is: a falangista boncok a harcok után szemérmetlenül követelték és vitték zsákmányrészüket. A véreskezű hullarablók, az újgazdagok itt is a régiek kárára duzzadtak — konkurenciává. És a nép most már kétszeresen vérzett és adózott!)

Ma Nyugat-Németországban, nevének megfelelő értelemben, szinte kizárólagosan a monopolkapitalizmus konszernéi uralkodnak. A németek sorsa fölött a konszernek döntenek, és e konszernek — tábornokai. Nem a Göring- féle parvenűk, de az igazi porosz-német militarizmus arisztokratái: grófok, bárók, lovagok és „von“-ok. Megosztott haszonnal dolgoznak: nincs vállalat, melynek igazgatóságában ne ülnének tábornokok, és nincs tábornok, kinek ne lennének részvény-gondjai és örömei! Itt „népi imperializmusra“, álarcra, palifogó eszközre már nincs szükség. Most „tábornoki imperializmus“ kezdődik, tábornokok összeesküvése, összetartása, akik ■ Nyugat-Németországban a világ legtermészetesebb dolgaként

— ma már külön memorandumban követelhetik a harmadik világháborút: önmagukat! A monopoltőke és a generálisok szövetsége — akárcsak az USA-ban a Pentagon hasonló összetételű maffiája — egyre világosabb körvonalakban bontakoznak ki. Most valósult meg az, amit Ernst Jünger 1934-ben látott meg: „a vezérkarok és az ipar között már békében szövődő együttműködSs, melyre Amerika adott példát“. (Totálé Mobilmachung. — Hamburg, X. 12.)

Nyugat-Németországban ma „tábornoki imperializmus“ biztosítja a porosz-német tiszti kaszt primátusát, és e hatalom birtokló réteg és a lakosság között nincs szerves, természetes kapcsolat, nincs „népi imperializmus". A katonaság sokszor menekülésre, szökésre okot adó kényszerállapot. A népszerűtlen nyugatnémet katonáról 1960-ban így ír a müncheni Süddeutsche Zeitung: „A civilek a katonákat megvetik és sokszor csak »Adenauer-disznó« kifejezéssel illetik őket. Vannak lokálok, ahova katona alig meri betenni a lábát, mert itt utolsó jött-mentként, nem kívánatos vendégként kezelik... Hallottunk lányokról, akik az őket táncrakérő katonáknak a szemükbe mondják: »Köszönöm, de katonával nem táncolok«.

— Nem csoda, ha Adenauer a »kissé slampossá vált« nyugatnémet lakosságról beszél, és megértjük, hogy a Bundeswehr új főfelügyelőjének

— Foertsch tábornoknak — miért kötik legfőbb feladatául a lelkére »a német tiszt helyzetének a lakosság soraiban való népszerű- sítését« ?!“

A fasiszta plebejizmus „népi imperializmusát“ az egész háború folyamán, és ezt megelőzően szegényvoltából próbálta levezetni. Mussolini és Hitler Olaszországról és Németországról — demagóg módon — egyformán csak mint „proletár nemzet“-ről beszéltek. Ezt