Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Fábry Zoltán Európa elrablása 11. Szerecsenmosdatás A bécsi Hruscsov—Kennedy találkozó előtt a nyugatnémet idegroham sajtójában ezt lehetett olvasni: „A német kérdést mi fogjuk megoldani, a magunk elképzelése szerint, és a nyugati partnerek legfeljebb statisztálhatnak hozzá. Régen elmúltak azok az idők, amikor még beleszólhattak, hogy mi történjen német földön.“ És ez, ennyi a teljes igazság: ez a nyugatnémet valóság igaz tükre és hangja. Ez az őszinteségi roham — a magáról megfeledkezett nyelvelés Nyugat felé, az újfenti prepotenciás gőg — azonban kivételjelenség csupán: valakinek eljárt a szája. A hivatalos taktika ilyet nem tűr és nem ismer. Az officiális cél: ország-világ előtt a Nyugathoz — tehát az antitézishez — igazodni. Világos, hogy ez az igyekezet csak ámító bizonyistenzéssel, fogcsikorgató mellébeszéléssel realizálható. A szerecsenmosdatás mindig kellemetlen és — lehetetlen feladat. És a szerecsenmosdatás végső fokon mindig leleplezi a szerecsenmos- datőt. A német kérdésnek van egy, az emberiség történetéből kiradírozhatatlan, letagadhatatlan fejezete: a hitlerizmus ténye és léte. Hitler: a német világhatalmi törekvés kendőzetlensé- ge: „Németország vagy világhatalom lesz, vagy egyáltalán semmi“ (Mein Kamf, 741.); a hitlerizmus a német imperializmus meztelen összegezője, a háború tekintetnélküliségének és kizárólagosságának legbrutálisabb kifejezése: „Egyetlen vonatkozásban aboszolut hidegvérű vagyok: ha a német nép nem kész életét feláldozni, akkor tűnjön el a színtérről“ (Hitler 1942, január 27-én). Ettől a cáfolha- tatlanságtól, ettől a gátlástalanságot leleplező, árulkodó szégyenfolttól kell valahogy megszabadulni: Hitlert kell megtagadni, hogy a német militarizmus — tehertételétől szabadultan — tovább élhessen. Aki a Nyugat szövetségese akar lenni, annak Hitlerre kell kenni minden rosszat: „démonná“, „ördöggé“ avatni a tegnap eksztázisban „legnagyobb németté“ ujjongott Führert. Hitler és a Nyugat közé távolságot kell tépni, és e távközbe elhelyezkedve, most már Nyugat-méltó partnerré virulni. A cél: egy mondvacsinált szintézis sugalmazása: a német és a nyugati imperializmus egy szintre hozása. Tegnap a német regruta az ellenkezőjét tudta és tanulta: „A nemzetiszocialista Németország legkibékíthe- tetlenebb és legelkeseredettebb ellenségei nem a szomszéd népek és államok, de a nemzetközi tőke és zsidóság, meg az internacionális Egyház. Céljuk közös és egyértelmű: a nemzetiszocialista Németország elpusztítása“ (Ludwig Müller: „Der deutsche Volkssoldat“ — Berlin, 1940. 10.). Hol itt az igazság? És hol maradt a keleti „Kereszteshadjárat“ tromfja?! Werner Berthold kitűnő könyvének — „Grosshungern und gehorchen“. Berlin, 1960 — köszönhetjük, hogy a szerecsenmosdatás aktusát és akaratát egy példán és egy személyben nyomon követhetjük. A történetíró Gerhard Ritter tegnapja és mája a kaméleontípus minden ismérvét példázza, a jelen esetben a Nyugattal szembeni színváltozást, amikor a tegnapi Nyugat-ellenesség — mert a taktika ma úgy kívánja — JSÍyugat-igenléssé változik. Ritter személyében — művein át — a kaméleonság, a helyzethez alkalmazkodás minden változatát ki lehet mutatni: 1914-es Nyugat-ellenességét, majd 1944-ig tartó kri- tikátlan Hitler-igenlését csakúgy, mint mai nyuqati muszáj-konformizmusát. Ritter 1925-ben Meinecke „Staatsräson“-ját bírálva, kétségbevonja, hogy a „német gondolkozás és a Nyugat között létrejöhessen valamiféle szintézis“; 1927-ben azok ellen fordul, akik azt akarják, hogy „a németek nagy nemzete újra apolitikus néppé süllyedjen visz- sza: a Közép külpolitikailag neutralizált békés embercsordájává“. így aztán nem csoda, hogy 1936-ban boldogan köszönti Hitler „felszabadító“ tettét: „Az a legmélyebb süllyedésből és megaláztatásból való hirtelen felemelkedés, melyet megélni nekünk megadatott, lesz majd a nyitánya egy új, szebb és nagyobb jövőnek“. És ezért Anti-Rilkeként „visszamenőleg“ elítéli „1918 demokratáit, akik azt követelték, hogy Németország egy nyilvános bűnbánó aktussal forduljon vissza hatalompolitikájának állítólagos imperialista útjáról, hogy így megszerezze magának a világ morális szimpátiáját“. Ritter a bűnbánó aktus helyett valami egészen mást áhítoz: Vezért, Führert! Luther - monográfiájában (1925) minden reményét egy „Európa vigyázz!“
