Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Szóke József: Magunkra maradtunk

gépre. Gazdakört szervezett és az iskolakert girhes, görbe fáit kicserélte. Jól ismerte a törvényeket, rendeleteket és a hivatalok eszét. Kérvényeket írt, beadványokat szerkesztett. Gömbölyű, nyugodt betűit csakhamar megismerte a környék összes hivatala, hatalma.

Egyszóval ügyes, mindenben járatos embernek tartották. Nem egyszer előfordult, hogy a községházáról kifordulva, hozzánk jöttek tanácsért az emberek. Emiatt apámnak csakhamar baja támadt a jegyzővel.

Ahogy anyámtól tudom, amikor a faluban megtelepedtünk, apám azonnal a községházára ment, hogy bemutatkozzon a jegyzőnek és a bírónak. De csak a bírót találta, aki rögtön felvilágosította a jegyző hollétéről.

— A jegyző úr? A városba ment.

— Holnapra visszajön?

— Azt csak a fene tuggya! Majd ha elfogy a pénze, visszagyün.

Apám értetlen tekintetére a bíró hozzáfűzte:

—- Mit tegyen, ha egyszer nem bír a vérivel?... Legínyember még a jegyző úr!

— Akkor talán holnap jövök . ..

— Ráér a tanító úr! Majd én megüzenem, ha megtérül a jegyző úr.

De se bíró, se jegyző nem üzent. Úgy fél évvel később beállított hozzánk a kisbíró, hogy azonnal menjen a községházára. Akkor már mindenki jól ismerte apámat a faluban, kivéve a jegyzőt, akivel nem találkozott.

A községházán ott ült az egész elöljáróság.

— Jó estét — köszönt apám illedelmesen.

— Aggyon az isten! — válaszolt a bíró.

— Maga a tanító? — kérdezte gúnyosan a jegyző és fitymálva végignézte apámat.

— Igen.

— És maga még csak be sem mutatkozott. Elfelejti, hogy a jegyző milyen fontos személyiség a faluban? — mondta könnyed tréfás hangon, de apám érezte, hogy amit mond, halálos komolyan gondolja.

— Jegyzője válogatja — felelt apám hasonló hangnemben.

A jegyző kínosan mosolygott, az elöljárók csendesen kuncogtak.

Nem az fájt a jegyzőnek, hogy apám nem akar megalázkodni, hanem hogy elüti a kérvényekért járó sok tízpengőstől, ajándéktól. Szerencsére a faluban nem sokat adtak a jegyző szavára. Mindenki jól ismerte. Nyelte a bort, mint az üres hordó s nem egyszer a sárga földig leitta magát, mint a disznó. Ha pénze volt és a városba került, összeadta magát mindenféle nőszeméllyel, vagy reggelig forgatta az ördög bibliáját. Ilyenkor napokig színét se látták a faluban.

Tőle tehát nem sokat kellet tartani. De volt a faluban még egy hatalom: Kőhegyi plébános. Kegyeitől úgy függött a katolikus iskola léte, mint bottól a koldustarisznya. Rendkívül vallásos, szigorú erkölcsű ember volt, nem tűrt semmiféle rendbontást, újítást. Ügy őrizte a falu ősi rendjét, mint kotlós a csirkéit. Türelmes szerénységre, alázatra oktatta a szegénységet, belenyugvást prédikált és ez sehogyse fért össze apám törekvéseivel, kérvényeivel és beadványaival.

Mégis szemet hunyt minden felett, mert apám nagyszerű rizling és kadarka oltványokkal gazdagította szoléit. Ezért nagyon hálás volt. Krisztus urunk testét szívesen fürdette az illatos rizling és zamatos kadarka vérében. Apám gyakran eljárt hozzá, sehogysem álhatta ezt a hiú, fagyoslelkű embert, aki az Istennél csak a bort szerette jobban. De jóban voltak, mert akinek Krisztus a barátja, nem jut a pokolba.

A pokol meg ott volt, a világ nyakán. Dühöngött a háború.

A faluba egymás után érkeztek a behívók és apám egyre sűrűbben írta kérvényeit, hogy az emberek itthon maradhassanak. „Alulírott Nagy Pál tisztelettel esedezem ... “ „Hattagú családom egyetlen kenyérkeresője vagyok . . „Ha bevonulok, nem lesz, aki megművelje a földet és a haza kenyér nélkül marad ...“ Még ma is hallom apám tollának sercegését, anyám izgatott lélegzését.