Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Gály Iván: Mélyítsük irodalmunk internacionalizmusát

a pató páli „ráérünk arra még“ fejlődést gátló hangulatának. Az Irodalom művelőire is vonatkozik az a törvény, hogy a kongresszus anyagából az első perctől kezdve igyekezzenek alkotó módon meríteni. Az irodalommal kapcsolatos nézetek megvitatása, az egyes problémák tisztázása csak javára válhat irodalmunknak. Ebben a vitában komaly hibákat nem véthetünk, ha nézetünk azonos nevezőjű lesz az irodalom társadalmi, eszmei szerepének értelmezésében, ha vitánk bázisa az SZKP programjának az a kristálytiszta és tömör megfogalmazású tétele lesz, hogy „Az irodalom és a művészet fejlődésének fő vonala a nép életével való kapcsolat erősítése, a szocialista valóság gazdagságának és sokrétűségének igaz és magas színvonalú tükrözése, az új, valóban kommunista jelenségek ihletet és icényes kifejezése s mindannak leleplezése, ami akadályozza a társadalom előrehaladáisát.“

Az SZKP XXII. kongresszusának fényszórója a többi között közvetve élesen megvilágított egy olyan kérdés-komplexumot, amely a hazai magyar irodalomnak egyik sarkalatos, ha nem a legfontosabb problémája. Irodalmunk internacionalizmusa múlhatatlan e'.mélyítésének követelményére gondolok.

Első helyen említem ezt, mert az adott helyzet hiányérzetet kelt már évek óta mindenkiben, aki alkotó munkásságával hozzájárul irodalmunk izmosodásához, vagy csak egyszerűen a szívén fekszik sorsa, jövője. Mindezideig nem akadt köztünk senki — s ebből sajnos a leghivatottabbak, irodalomtörténészeink sem képeznek kivételt — aki fe'készülten, nagy tárgyismerettel, marxista esztétikai megalapozottsággal elemezte volna a csehszlovákiai magyar irodalom több mint négy évtizedét. Annak a ténynek elméleti megvilágításáról van szó, hogy irodalmunk, habár elsősorban történelmi múltja, hagyományai, valamint kifejezés! eszközének, a nyelvnek azonossága szoros szálakkal fűzik az egyetemes magyar irodalomhoz, az éjmúlt negyven év alatt, de különösen a szocialista fejlődés korszakában szerves része lett a kialakuló csehszlovákiai irodalomnak. Ennek a ténynek eľméleti tisztázásával, érvekkel való alátámasztásával nem követünk el semnrféle „árulást“ az egyetemes magyar irodalommal szemben, amely sok mindenben, de főként a nyelv művészi alkalmazásában tanító mesterünk volt és marad, hanem lényegében csak szentesítjük azt az állapotot, amelyet irodalmi gyakorlatunk már részben létrehozott, illetve megerősítjük azokat a kötelékeket, amelyek irodalmunkat a cseh és a szlovák irodalomhoz fűzik. Irodalmunk fejlődését elsősorban az a tény határozza meg, hogy közös allémban élünk a cseh és a szlovák nemzettel, közösen formáljuk sorsunkat Csehszlovákia Kcmmunista Pártja vezetésével, amely a csehszlovákiai irodalom feladatait is kitűzi.

Nem kevésbé fontos feladat az is, hogy az eddigi szórványos próbálkozások helyett, amelyek Fábry Zoltán, dr. Sas Andor és főleg dr. Csanda Sándor nevéhez fűződnek, rendszeresebben törődjünk annak konkrét kimutatásával, hogy a hazai magyar irodalomban milyen szerepet játszott a múltban az internacionalista jellegű szocialista áramlat. Számadással tartozunk abban is, hogy irodalmunkban a felszabadulás után hogyan vert gyökeret, és miképpen izmosodott a szocialista realizmus pártos irányzata.

Azok közé tartozom, akik irodalmunk egyik legkomolyabb rákfenéjének tartja a kezet-lábat megkötő, fejlődésünk mai fokán feltétlenül visszahúzó tényezővé váló regionalizmust, a begubózkodást „fatornyos hazám“, szűkén értelmezett szülőföldem kereteibe, az elsekélyesítő provincionalizmust, amely sajnos elég mély gyökeret vert irodalmi életünkben, a művekben éppen úgy, mint az irodalmi vitákban, nem is beszélve a teljesen kötetlen beszélgetésekről. íróink közül aránylag kevesen igyekeznek megismerkedni a szlovák vagy a cseh dolgozó ember anyagi és szellemi életének problematikájával, és sértődés ne essék, de hozzá