Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete
Bizonyos mértékig az egzisztencialista áramlathoz tartozik André Malraux is. „Malraux volt az elindítója annak az irodalmi áramlatnak — írja P. H. Simon —, amely később az egzisztencializmus nevet kapta.“ És Tuffrau is megemlíti, hogy munkásságában fellelhetők „az egzisztencializmus elemei". Valóban: Malraux alapvető életérzése szintén a szorongó félelem, ő is magányosnak, elhagyottnak látja az embert a kegyetlen és képtelen világmindenség közepett. A különbség az, hogy Malraux nem Kierkegaard vagy Heidegger, hanem inkább Nietzsche tanítványa, s az sem véletlen talán, hogy — míg az új egzisztencialisták az emberi hitványságot, határozatlanságot, tépelődést és vívódást viszik túlságba, mikor megalkotják önkínzó és puhány „hőseiket“ — Malraux, a „nagyság“ megszállottja és a tett bálványo- zója, a hősiesség és a határozottság ürügyén halmozza rakásra a gyilkosságokat és kínzásokat, olyannyira, hogy egyes kritikusok már szadizmusról beszélnek. Malraux egyébként a háború után felhagyott a szépirodalommal. Utolsó regénye — Les Noyers de ľ Altenburg (Az altenburgi diófák, 1943) — óta, mely egy nagyobb mű első, s eleddig befejezetlen része, csak esszéket írt. Igaz, hogy már ez sem igazi regény, hanem inkább — mint Boisdeffre megállapítja — a „Kozmosz rejtélyének ajánlott bölcseleti költemény“, amelynek hőse Vincent Berger (aki nyilván az írót takarja, hiszen Malraux álneve az Ellenállásban „Berger ezredes“ volt), egy nagy turáni birodalom alapítására vállalkozó, de kudarcot valló kalandor. Az író pályafutása során sokat változott, de mint látható — hű maradt kalandor hőseihez. Minden ismertetője megállapítja, hogy beteges megszállottja a Halál gondolatának, s hogy hőseit heveny hatalmi láz emészti. Számára a Forradalom csak nagy kísérleti lombik volt, ahol egyéni gyötrelmeinek lidérces lángjai lobogtak el, de alapvető magányérzete nem égett el benne. Már egyik első tanulmányában (La Tent at ion de l’Occident, Nyugati kísértés, 1926) bevallotta. „Nem tekintem a társadalmat rossznak, meg javíthatónak: abszurdnak tekintem ... Ügy vagyok aszociális, ahogy mások ateisták.“ S Claude Roy szokásos elmésségével fején találja a szeget: „Malraux úgy intelligens, ahogy mások epileptikusak. Ügy lődöz nyilával, mint egy ragyogó szittya íjász, de ban rendítette meg. Camus különben a mai nyugati élet elsekélyesedését, az abszurd léttel, a képtelen sorssal viaskodó magányos emberi lélék vergődését tiszta, kristálycsillogású stílusban fejezte ki, s ez elhatárolja a riadt formabontó kísérletektől. sokkal inkább az erős érzések, semmint a vi- tágos gondolatok jellemzik.“ A fennálló társadalmi rendből kiábrándult polgár-fiókák hol az italhoz, hol az ópiumhoz folyamodnak, hogy elmerüljenek a feledés részeg bűvöletében. Malraux ezek helyett a narkotikumok helyett a háborúkban és a forradalmakban keresett menedéket, mindenütt megjelent, ahol géppuskák ropogtak és hullák feküdtek az úttesten. A Garinok, Kyók és Manuelek a forradalom kohójába került kalandor-salak, és a sárga lángokban az író önnön kételyeit szeretné elhamvasztani. Ám mindhiába: a munkásmozgalom és az Ellenállás „kalandjaiban“ nem talált se menekvést, se megnyugvást: A mindenben csalódott, a tett és a forradalom kalandjaiból remegő, pőre lélekkel kikerül író a háború után a Művészetben vélte megtalálni a megváltó Igét. 1947—49-ben jelent meg vaskos Psychologie de l’Art (Művészetpszichológia) című munkája, 1950-ben Satumé (Satur- nus) címen Goyáról írt tanulmányt, 1951-ben pedig Les Voix du Silence (A csend hangjai) címen adta ki művészetelméleti gondolatait. Művészetszemlélete még romantikusabb, még mákonyosabb, mint életfilozófiája. Amennyiben a szerző csapongó képzeletéből, cikázó célzásaiból, pásztázó elme-villanataiból és néhány ügyes megfogalmazásából ki lehet bányászni alapgondolatát, az körülbelül így hangzanék: a művészet az ember döbbenetét fejezi ki a mindenséggel szemben, fejlődését pedig az jellemzi, hogy a szent (le sácré) lassan istenivé válik, az isteni pedig emberivé. Valaha a Hódítók (Les Conquérants, 1928, magyarul 1934), az Emberi sorsok (La Condition Humaine, 1933, magyarul 1934 és 1945), a Temps du Uépris (A megvetés kora, 1935) és a L’Espoir (A remény, 1937) írójának rendkívül nagy volt a tekintélye világszerte. Ezt részben akkor is inkább érdekes, már-már legendás, félig kalandor alakjának köszönhette, mint magának a művészetnek. Balgaság lenne tehetségét tagadni, de igaza van a polgári Tuffraunak: „alakjai nem elég plasztikusak...“, és nagy tisztelőjének, Gaétan Piconnak is, aki Malraux-monográfiájában beismeri, hogy az író „nem ad képet az emberi változatosságról... aminek nyilvánvaló egyhangúság a következménye.“ eltévedtünk az egzisztencializmus dzsungelében, httllámzani kezd lábunk alatt a talaj és A „Derékhad“ Ha már most elhagyjuk ennek az iskolának kiemelkedő alakjait, rögtön úgy érezzük, hogy Malraux gosan is kilóg az absztrakt kérdéseket hány- torgató hősök mögül. Igazi tehetségét, amelyet 1957-ben Nóbel-díj jutalmazott, a széppróza terén mutatta meg. Utolsó elbeszélései érett íróművésznek mutatják, s különösen a Chute (A bűnbeesés) tükrözi azt a gyötrő erkölcsi válságot, amely a nyugati civilizációt alapjai-