Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - LÁTÓHATÁR - Johannes R. Becher: A költészet védelmében
JOHANNES R. BECHER német kommunista író és költő, korunk német forradalmi költészetének vezető alakja. 1917 óta részt vett a munkásmozgalomban. 1954-töl 1958-ban bekövetkezett haláláig az NDK művelődési minisztere volt. Szonettjeinek és népdalszerű verseinek az antifasiszta küzdelem és a szocialista humanizmus a tárgya. Jelentős műve „Búcsú“ című regénye, fontosak színdarabjai és irodalmi-esztétikai tanulmányai is. Johannes R. Becher A megértés kettősségéről. Nem tudom már hol, de emlékszem rá, Goethe ír egy helyen a műalkotás megértésének kettősségéről. Elsősorban közérthetőnek kell lennie, azaz hasson mindenkire, aki képes befogadni és megérteni a művet. De van a műalkotásnak egy mélyebb értelme is, amely csak alaposabb figyelem számára tárul fel, s csupán annak, aki maga is rendelkezik művészi érzékkel, és már bizonyos fokra fejlesztette ezt az adottságát. Nem segítünk a fiatal költőkön, ha túlzottan dicsérjük, és időnek előtte egészen nagy költőkké kiáltjuk ki őket. Az utánpótlás ilyetén nevelése káros, éppen az ellentétes hatást éri el. Súlyos terhet rakunk az így túldicsért fiatal író vállára. Mivel a legtöbb esetben éppen hogy nem egészen nagy költő, ellen is kell állnia az ilyen fecsegés kísértésének, ez pedig nehezebb, mintsem a felelőtlen fecsegők képzelik. Ha nem áll ellen a kísértésnek, saját fejlődésének árt, s ezt azután ugyancsak a fecsegők vetik szemére, miközben már egy másik fiatal költőt tömjéneznek, és azt is idő előtt halálba dicsérik. * A komoly írót mindkettő sérti: a féktelen tömjénezés és a rosszindulatú becsmérlés egyaránt. Csak megalapozott dicséret vagy megalapozott elutasítás méltó a komoly íróhoz. Ha választhatna féktelen tömjénezés és megalapozott elutasítás között, magától értetődően az utóbbit választaná — különben magamagát tenné tönkre. A vers minden konkrét, határozott szemléletessége mellett — noha kimondhatatlanul és csupán lehetletszerű lebegésben — sejteti a végső búcsút; a legvidámabb dallamokat is gyakran kíséri az „egyszer és soha többé" visszahoz- hatatlan zümmögő mellék szólama. A költő nagysága abban is megmutatkozik, mennyire képes az élet tárgyává lenni. Mennyire adja át magát az életnek, a szenvedésnek és az örömöknek, teljesen elszakadva attól, hogy ő költő, alkotó. így szinte eszméletlenül az élet törvényébe veszve, remélheti (ha szerencsés), hogy egy napon ismét megtalálja magát. Csak az tudja az életet alakítani, aki olykor maga is alaktalanként keringett az alaktalanságban. Ha egy műalkotást bíráló munkás ügyetlenül, nem szakszerűen fejezi ki magát, hiba lenne ügyetlensége és szakszerűtlensége ürügyében egészében visszautasítani a bírálatot. Ha őszintén bírál bennünket valaki, legyűrik jóhisze- műek és fogadjuk el a bírálatot, még akkor is, ha itt-ott nem „magas" színvonalú, ha helyenként nem is találó vagy durva a formája. A költészet védelmében l átóhatár
