Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Az Ivágyó fenekén

geket is megjárva, szívemben gazdagabb élménnyel térjek meg a hétköznapokhoz.

Baráti kézfogások melegét, szeretetét dédelgetem tenyeremben, úgy indulok Berzétéről Rozsnyóra. A Kőrös patak és a Sajó hídján lépkedek, de vigyázva, mert még a háború nyomait őrzi mind a kettő. Ütközben megállók egy pillanatra a régi kastély előtt, és elgondolom, milyen indulat kellett ahhoz, hogy a háború után fát meg szecskát vágjanak itt a kastély parkettes szobáiban.

Majd a Drehát nézem és lábánál a cigánytelepet. Külön falu. Micsoda ellentétek űzték ide, a falu peremére a népet? Másutt ma már nemigen látni ilyesmit. A falu közössége már sok helyütt egyenrangúnak minősíti, magához igazítja a pérók lakóit. Itt még nem teszi.

Nézem a Drehát, a dombot, és az imádságos rejdovái papra gondolok, a ber- zétei osztott földekre. Nem, itt már nyoma sincs az ilyesminek. Itt a Sajó partján, de amott a Csermosnya mentén is rég felszántották már az elválasztó mezsgyéket. Csak elvétve, itt-ott látni apróbb darabkákat. Ez még a kétlakiság nyűge, hogy a nehéz bányamunka után még kifuthassanak erőt veszíteni, mérget enni. De ezek is fogynak, a nagy táblák meg gyarapodnak, bővülnek.

Az út is fogy alattam. Rozsnyón aztán az épülő új szálloda mellett balra térek és elhagyom a félig kész fürdőt is meg a kisállomást.

Misovszky Dezső vezet a nadabulai üzem István-telepére. A tegnapi szerelő és bányászfiú mos más munkaterületen tevékenykedik. Kedvetlenül, ahogy mondja. Itt viszont hévvel és szenvedéllyel mutogatja a mosót, válogatót, zúzót, buktatót, osztályozót.

A régi pörkölőkemencék elhagyott környékét járjuk. A kalapos kenemcék már fél halottak. Kimentek a divatból, ahogy ő mondja.

A váltást várjuk. A látogatási engedélyt öt perc alatt megkaptam, és ennek birtokában üldögélek egy váróteremben, otthagyva a letűnt kemencék környékét, mint ahogy a futó idő is magára hagyta a régimódi eszközöket.

Keresem az izgalmat a szívemben, a félelmet. Mellettem bányásztánoncok üldögélnek a padokon, nevetnek, beszélgetnek, cigarettáznak. Lámpájuk már pislog, útra készek. Megkapják az eligazítást, és már vonulnak is minden izgalom nélkül. Talán azért vagyok nyugodt, bennem sincs semmi félelem.

— Öltözzünk be mi is... — hallom a szót fülem mellett. — Én kísérem a bányába.

Magas, barna, mosolygós fiatal ember biztat így. Ruman Géza főaknász.

— Jó szerencsét! — mondom illedelmesen, és nézem szemében a derűt, a jókedvet.

— Hát az is kell, jó szerencse meg egészség, jó szerszám és hozzáértés! — mondja, s a szeme tovább mosolyog, ahogy folytatja: — De leginkább a jó vas- kőrétegre van szükség... Ügy aztán a szerencse is mellénk szegődik!

Gumicsizma, köpeny, kalap, lámpa, és már mi is indulunk az Ivágyó hegy gyomrába, fenekére. A befelé futó vájatból csendes patak folyik kifelé. Gondolom, jó bővizű forrás lehet odabenn. Csak később, lenn tudom meg a patak titkát.

Az őszi napfény egy darabon még elkísér bennünket, de csakhamar magunkra maradunk. Lámpáink fénye mutatja az utat.

Nem megyünk Rudnáig a hegy alatt, bár a folyosó oda vezett. Négyszáz métert bandukolunk, hol vízben, hol szárazon, talpfák és sínek között, a csilléket kerülgetve. így jutunk e gépterembe. Csattogó szíjak, lendkerekek, fékek, zümmögő villanymotorok. Köszönünk a kezelőnek. Bemutatják.

— Gonosz elvtárs... Hét éve eregeti, huzigálja a kosarat, benne a csilléket, azokban meg a vaskövet.

Én arra kérem Gonosz elvtársat, hogy lehetőleg szelíden bocsásson le bennünket, ám szemében játékos fényeket látok. Gonoszkodó villanásokat. Mondják is kísérőim, hogy ne szégyenkezzem, csak kapaszkodjam meg jó erősen, mert tűzkeresztség gyanánt buktatni fogja a kosarat a lendkerék.

És valóban, alig mondják, máris a hetedik szint felé járunk. Szívem a torkomban dobog, és hopp, már a bokámban. Megtorpan a vaskosár, de idelent, a százhatvan méter mélyben már nem hallom Gonosz elvtárs nevetését. Mert hogy ne