Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - DISPUTA - Mózsi Ferenc: Ülök a dunaparton és töprengek
ják. Az ilyen viselkedés nemcsak sértő, de veszélyes is, mert kiéget a lélekből minden fogékonyságot. Lehetetlenné teszi a művészi művekkel való érintkezést és elzárja őt a művekből áradó éltető fludiumtól, „mely nélkül a lélek sorvad, összezsugorodik s az ember egész lénye sajátos bélyeget kap“. Azoknak, akik egy kézlegyintéssel próbálják elintézni szemünk láttára izmosodó művészeti életünket, azt üzenjük: ha valóban mai emberek vagyunk, tele friss szándékkal, elhatározással, tervvel — okvetlenül kíváncsiak kell legyünk arra, hogy ezt az élő friss szándékot hogyan fejezik ki hazánkban mai íróink, költőink, zenészeink, hogy tükrözik vissza folyóirataink. Mindenki, aki nem így tesz, a felületesség műveletlen bíráló hibájába esik: mint azok, akik tüzesen támadták Ady Endrét — egyszerűen azért, mert soha el sem olvasták. Kigyót-békát kiáltottak Rippl-Rónai Józsefre és Ferenczy Károlyra, mert életükben nem látták egyetlen képüket sem. A Borsszem Jankó Kodályt vagy Bartókot gúnyoló bökversein jóízűen nevettek, de odáig már nem jutottak, hogy egy-egy művükkel megismerkedjenek. Hogy elkerüljük ezeket a hibákat, ismerkedjünk a mai művészetekkel, de nem csupán az irodalommal, mert a művészetek egyes ágai közt nem húzódik semmiféle kínai fal. Vallom, hogy pl. Debussy remekét a „Tengert“ jobban megérti az az ember, aki ismeri Claud Monet festő alkotását is, mert az, akinek a szeme élesebb, mint a hallása, a festményeken keresztül érti meg, hogy itt valami olyan művészetről van szó, mely elsődlegesen a színek ragyogásával akar hatni, a rajz, az élesen kiformált kontúr rovására. Itt a fény, az áradó, zúduló, lángoló fény adja meg az egész kép struktúráját. És éppen ezen a képen keresztül juthat el ez a műélvező Debussy zenei festésmódjának megértéséhez: a szín, a hangzattá vált színfolt, az ezernyi fényben tündöklő zenei kolorit, mely mögött szerényen húzódik meg a rendkívül finom vonalrajz, a melódia lágy íve. De lehet, hogy egy másik műélvező részére Martin Benka mesterien egyszerű vonalvezetésének szépségét az „Ablakomba, ablakomba“ című népdal ismerete, szerkezeti szilárdsága teszi érthetővé és ezáltal kedvessé. Mindezt csupán azért mondottuk el, mert akadnak még olyanok is, akik hisznek az egyoldalú, egysíkú művelődés sikerében, nem látva, hogy a zene tulajdonképpen a hangok festménye, a festészet a színek és a forma harmóniája és a költészet a szavak muzsikája. És éppen ezért a művészi művek maradandóbban vésődnek be szívünkbe, emlékezetünkbe, ha értésükre segítségül hívjuk a rokon művészetek alkotásait. A zene értéséhez például a költőket, akik korunk eszméit illesztik a vers foglalatába, a festőket, szobrászokat, akik a kor ízlését s társadalmi kívánalmait vonallá, színné változtatják. Tehát: irodalmi horizontunkat tágítani azt is jelenti, hogy ismerkedjünk meg a nagy festőkkel, barátkozzunk meg a szobrászat remekeivel, a filozófiával 's a zenével is. Mert vajon megértheti-e egy költemény teljes mondanivalóját az az ember, aki a vers zeneiségét képtelen felfogni? S ha ez igaz, akkor nem csak a zenészek, de egyetlen művelt ízlésű ember sem érthet egyet a 30 253 M számú hanglemez hamis produkciójával avagy a nemtörődöm önelégültekkel, az egysíkú műveltséget hirdetőkkel avagy az arisztokratikus fölényeskedőkkel. Ülök a Dunaparton és töprengek: vajon azok, akik beszélgetésünk során, faluban vagy városon egy fölényes kézlegyintéssel akarták elintézni és értékelni a csehszlovákiai magyar kultúrális élet ezernyi problémáját, elolvassák-e ezeket a sorokat, rádöbbenek-e egysíkú műveltségük diktálta álláspontjuk helytelenségére... Szerencsére, nem ők vannak többségben, még akkor sem, ha a lassú csárdássá ropogosított 30 253 M számú hanglemez egyelőre ugyan az ő igazukat hirdeti is. S talán éppen ezért kívánkoztak papírra ezek a gondolatok.
