Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Veres János: Versek
Veres János versei Viola sírása Olajos-fekete, csigás fürtökkel hamvas nyakán, fél-orca ja előtt, ül a sírnál Viola, feje alvó virág, hideg holdsugár szór rá gyémánt-esőt; ül a sírnál lehajtott fejjel Viola, összekulcsolt két keze jázminfehér, halott édesanyjához sírva beszél: Tömött csomókban szikráznak a csillagok, de az eltévedt bárány keservesen béget, reményeim nyája szerteszéledt, nyílvessző terítette le az aranyszarvú vezérkost, jaj, kedves édesanyám, elmentél tőlem, kié leszek én most? Ezüstszín hamu szitál a lelkemre, jaj az én holnapom szomorú, sötét vár, — ki aggat virágot kiszáradt fáimra? jaj anyám, édesanyám, kié leszek én már? Kezem üres, mégis tüskés akácgallyat szorítok mellemre, — csak jönne a halálba-vivő tutaj, mely engem is felvenne! Arany-csodájú, de hideg cseppkőbarlang, jaj, a magány! kié leszek, kié leszek én, édesanyám? Örülni csak szeretve, csak szeretve lehet! Lesz-e valaki, aki — ha én nem is szeretem, érzésem málnabokrain édesség nem is terem — melegre tudná szeretni deres szívemet? Jaj anyám, én, aki annyira szeretnék szeretni, mindig csak zúzmarás tarlón járjak? mindig forgó-szemű jég-állatoktól fussak, szörny-nélküli rétre soha ne találjak? Rámnéz-e majd egy bánatos szempár, mely felismeri bennem húgát a Meseországban sütő Napnak? élnek-e törpék, kik elejtik koporsómat, hogy egyszer feltámadjak?
