Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Morvay Gyula: Cigányasszony
Fekete szakadékok fölött keltünk át a hegyeken, keskenyke kecske-utakon lépkedtünk. Huszonnégy volt a „sátor“ — huszonnégyen voltunk összesen — és mire leértünk a hegyekből, már csak tizenöten maradtunk, mivel kilencen a szakadékba zuhantak. A vajda ezüst botjával dirigált, de a mélyből ő sem támaszthatta fel a halottakat. Vaksin jöttünk, fölöttünk egy nagy csillag rebegett, máskülönben sötét volt, a szél meg hol élőiről, hol oldalról, hol pedig hátulról zúgott. Elölről felhasogatta arcunk bőrét, oldalról meg a mélybe akart taszítani. Ember, állat, egy sorban haladt, az emberek szétszedték a kocsikat, és vállukon cipelték a juhallát és a förhénc-fát, valamint a saraglyákat. Egy kis falucska mellett dőltünk le a rétre. Minden rózsaszínű fátyolba volt vonva: éppen virágoztak a fák, a zsombékok busásan hajtottak és zöldelltek. A kastély nagyobb volt, mint talán az egész falu, több ablaka világított, mint ahány ablak volt a parasztok házán, mármint a gádzsókén. Láttam, hogy a kastély parkjában a földesúr flóberttel hajkutássza feleségét, bele is lőtt, el is találta a vállát. Kovácsunk, a félszemű Frol, mindjárt beszaladt segíteni az asszonynak, de az úr Frolba is belepuskázott. Tizenkét szem serétet piszkáltunk ki bicskával a combjából. Az emberek teknőt faragtak és szeget kovácsoltak, de nem volt kovácsszén. Elmentem kérni. A kastélyban megtudtam, hogy az asszonynak mind a két mellét leoperálták, ezért kergette őt a földesúr. Nem szerette. Az egyik parasztasszony meg is mondta nekem: — Hát mi szeretnivaló van egy asszonyon, ha nincs melle! Még ha egy lett volna, de egy se maradt. No, more, mit gondolsz? — Nem vagyok more, hanem cigányasszony. Még ha úgy mondta volna, hogy — roma, az jó lett volna, nénémasszony. — Nénédasszony ám a . majd megmondom, hogy kicsoda! — Én se vagyok hát magának — more! A virágos fák alatt ültünk, én éppen foltoztam, mikor látom, hogy jön a föld- birtokos. Felálltam, hogy illően fogadjam. Nádpálcájával csizmáját verdeste. Nem jó jel, gondoltam. „Kettőt a csizmájára, — a harmadikat a hátamra“ — gondoltam magamban, de azért kiegyenesedtem. Szép asszony voltam, sudár, melles, keskenybokájú, finom, gyengecsontú, hogy én akár előre, akár hátra a földre tudtam tenni fejemet, olyan voltam, mint a tavaszi fűzvessző. Az uram szokta mondogatni: azért vettelek el, hűvel olyan „megsuhanós“ a lépésed, mint az őzeké. — Elém áll az úr. — No, kaptál kovácsszenet? — Adott a kovács. Köszönjük. — Mondtam neki, hogy adjon. De fizetség is jár érte. Mit fizetsz? — Most nincs pénzünk, most faragják a teknőket... — Teknők ... Járd el a „róka-róka“-táncot! Tudtam, hogy mi az. Nem jártam el. Egyet lépett felém, felemelve nádpálcáját. Én kihúztam magamat, felkaptam egy nagy hosszúnyelű harapófogót. Hiába volt. Rámrontott, letiport, de ekkor az uram, meg Frol kovács lerángatták rólam és helybenhagyták. — Kutyáit uszította rám, azok elöl elszaladtam, de ottmaradt a kislányom, annak az arcát és kezét szétmarták ... Én futottam Morvái Gyula cigányasszony
